— Édesanyám, hallgasd meg könyörgésemet — suttogta. — Adj nekem gyermeket. Bármit megteszek érte.

Úgy érezte, a tekintet a képről követi, még akkor is, amikor hátat fordított és kilépett a templom ajtaján.

Az évek múltak, de a vágyott csoda nem érkezett. Márk lassan beletörődött a helyzetbe. Nem szemrehányóan, inkább csendes szomorúsággal viselte a sorsukat. Nóra látta a férje szemében a kimondatlan fájdalmat, és ez bűntudattal töltötte el.

Egy különösen nehéz napon — amikor egy ismerőse büszkén mesélt kisbabája első fogáról, és az anyósa is célozgatott az unokákra — Nóra összetörten ment a templomba. Az ikon előtt állva kavargó indulatok törtek fel benne: harag, sértettség, kétségbeesés.

— Meddig még? — tört ki belőle remegő hangon. — Miért nem adatik meg nekem? Istenem, ha valóban létezel, hallgass meg! Ha teherbe esem, megfogadom, hogy térden csúszva megyek végig az utcán a házunktól idáig. Esküszöm!

A fogadalom szinte akaratán kívül szakadt fel belőle. Megrettent saját szavaitól, riadtan körbenézett, nem hallotta-e valaki. Aztán letörölte könnyeit, és üres lélekkel indult haza.

Egy hónappal később különös tünetek jelentkeztek: reggeli hányinger, szédülés, gyengeség. Remegő kézzel vásárolt egy terhességi tesztet a patikában. Amikor a fürdőszobában rápillantott az eredményre, két határozott csík nézett vissza rá.

Nóra dermedten bámulta a tesztet. Szinte levegőt sem kapott. Tényleg igaz lenne? Valóban megtörtént az, amire annyi éven át várt? A következő pillanatban könnyek törtek elő belőle – de most nem a kétségbeesés, hanem a felszabadult öröm miatt. Mégsem merte elhinni. Félt kimondani, nehogy a varázs szertefoszoljon.

– Márk! Márk! – kiáltotta, és kiviharzott a fürdőszobából.

Márk a nappaliban ült, fél szemmel a tévét nézte. A hangjára azonnal felpattant.

– Mi történt? Nóra, mi baj? – kérdezte rémülten, amikor meglátta az arcán csillogó könnyeket.

Nóra némán a kezébe adta a tesztet. Márk értetlenül forgatta, összehúzott szemöldökkel nézte a két éles csíkot.

– Ez most… mit jelent? – kérdezte bizonytalanul.

– Azt, hogy… babánk lesz – suttogta Nóra. – Szülők leszünk.

Márk néhány másodpercig mozdulatlan maradt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Aztán lassan letérdelt a felesége elé, átölelte a derekát, és arcát a kezéhez szorította. A válla megremegett – sírt. Megkönnyebbülten, hálásan, boldogan.

– Nóra… ez igaz? Tényleg sikerült? – ismételgette elcsukló hangon, miközben csókokkal borította a kezét.

A házukat attól a naptól különös, szinte törékeny öröm lengte be. Úgy mozogtak, mintha álomban járnának, óvatosan, nehogy felébresszék a csodát. Márk, aki addig szűkszavú és kissé távolságtartó volt, hirtelen figyelmes és gondoskodó lett. Reggelit készített, takarót terített Nóra vállára, esténként meséket olvasott neki, mintha már most a gyermekükhöz beszélne.

Nóra azonban nem feledkezett meg az ígéretéről. Tudta, hogy be kell váltania. Sejtette, hogy nehéz lesz – különösen az állapotában –, de a fogadalmat nem szeghette meg.

– Márk, beszélnünk kell – kezdte egy este.