– Miről? – nézett rá gyanakodva. – Van valami, amit nem mondtál el?

Nóra megrázta a fejét.

– Nem titok… csak eddig nem volt erőm szóba hozni. Fél éve elmentem a templomba. Gyertyát gyújtottam, imádkoztam, és az Istenszülő ikonja előtt állva kétségbeesetten kérdeztem, miért ilyen igazságtalan az élet. Miért van másoknak gyermeke, nekünk pedig nincs. Akkor, ott… elragadtattam magam. Azt mondtam: ha gyermeket kapok, térden csúszva teszem meg az utat a házunktól a templomig. Most pedig… megkaptuk az ajándékot. És én még nem teljesítettem, amit megfogadtam.

– Tessék? – döbbent meg Márk. – Végig akarsz menni a falun térden? Nóra, ez őrültség! Alig bírsz járni, akkora már a hasad, és te kúszni akarsz? Erről szó sem lehet!

– Ez nem bolondság – felelte csendesen, de rendíthetetlenül. – Eskü volt. Az ikon előtt tettem. Nem vonhatom vissza. Csak azt kérem, légy mellettem.

– Ez kész őrület! – csattant fel Márk. – Miféle Isten kívánna ilyet tőled, ráadásul így, várandósan? Nem engedem!

– Engedni fogod – nézett a szemébe Nóra. – Mert tudod, hogy meg kell tennem.

Hosszú csend következett. Márk végül mélyet sóhajtott. Ismerte a feleségét: ha egyszer eldöntött valamit, nem lehetett eltéríteni.

A kijelölt napon Nóra már tisztán érezte a kisbaba mozdulatait a szíve alatt. Kilépett a ház elé, Márk mellette állt. A hír addigra bejárta az egész települést; sokan az utcára gyűltek. Akadt, aki együttérzően figyelte, más rosszallóan csóválta a fejét, és voltak pusztán kíváncsiskodók is.

Nóra lassan térdre ereszkedett. Márk a karját fogta.

– Isten nevében – mondta halkan.

Elindult. A kavicsok fájdalmasan vájtak a bőrébe, a föld egyenetlen volt, a nap tűzött. Minden egyes mozdulat egyre nehezebbé vált. Légzése kapkodó lett, verejték csorgott végig az arcán, de nem állt meg. Magában imádkozott, és a gyermekére gondolt.

Márk mellette haladt, időnként vizet nyújtott neki, tartotta a könyökét. Néhány asszony sírva figyelte, mások rongyokat csúsztattak a térde alá, valaki imát mormolt érte.

Hosszúnak és végtelennek tűnt az út. A templom tornya mintha nem akart volna közelebb kerülni. De Nóra nem adta fel. A benne növekvő életre gondolt, és abból merített erőt.

Végül elérte a kaput. Megcsinálta. Betartotta a szavát.

Márk segített neki felállni, majd támogatva bevezette a templomba. Nóra reszketve térdre hullott az Istenszülő ikonja előtt.

– Köszönöm, Égi Anyám – suttogta alig hallhatóan. – Köszönöm a csodát.

A kilenc hónap végén egészséges, erős kisfiú született. A Botond nevet kapta, Márk édesapja után. Nóra pedig úgy érezte, ennél nagyobb ajándékot az életben már nem is kívánhatna.