A következő hetekben Eszter szemmel láthatóan kivirágzott. Beiratkozott úszni, rendszeresen találkozott a barátnőivel, és lelkesen szervezte az olaszországi útját. Mintha éveket fiatalodott volna.

Gábor egyszerre figyelte mindezt ingerülten és aggodalommal. Bár továbbra is sokat volt távol, most már minden alkalommal közölte, hová megy és mikorra várható haza. Eszter illedelmesen tudomásul vette, féltékenység vagy sértettség nélkül.

— Ma későn jövök — mondta egy este Gábor. — Születésnapot ünneplünk a kollégákkal.

— Rendben — felelte Eszter mosolyogva. — Add át a jókívánságaimat az ünnepeltnek.

— Ünnepeltnek… nő — pontosított Gábor, figyelmesen fürkészve a felesége arcát.

— Akkor neki különösen — válaszolta Eszter rezzenéstelen arccal. — Egyébként én sem alszom itthon. A lányokkal lemegyünk Renátához a hétvégi házába, csak holnap ebédre érek vissza.

Gábor megtorpant.
— Most? Ősszel? A nyaralóba?

— Miért ne? Van kandalló, sütünk egy kis húst, beszélgetünk. Nem kell aggódnod értem, ugye?

A férfi szóhoz sem jutott. Sokáig állt az előszobában, majd a falon függő esküvői fotót nézte. Tekintetében valami új jelent meg: bizonytalanság.

Másnap, amikor Eszter hazatért, Gábor a konyhában ült egy csésze kávé mellett. Láthatóan várta.

— Milyen volt a hétvége? — kérdezte erőltetett nyugalommal.

— Remek — felelte Eszter vidáman, és apró ajándékokat pakolt ki a táskájából. — Renáta bemutatott minket a szomszédjának. Képzeld, régészprofesszor, nemrég vesztette el a feleségét. Hihetetlenül művelt, órákig tud mesélni.

Gábor összehúzta a szemöldökét.
— És ez a… professzor… ott maradt éjszakára is?

Eszter felnevetett.
— Ugyan, Gábor. És ha igen? Én sem kérdezem, kivel töltöd az éjszakáidat a „kiküldetéseken”.

Elővett egy kis üveget.
— Hoztam neked házi készítésű italt. Balázs maga főzi, állítólag kiváló.

— Balázs? — ismételte Gábor feszülten. — Már keresztnevén szólítod?

— Mit mondjak? Professzor úr? — vont vállat Eszter. — Nem vagyok tinédzser, hogy mindenkit tegezzek vagy gügyögjek.

Aznap este Gábor szokatlanul figyelmes volt. Részletesen kérdezett a kiruccanásról, majd felvetette, hogy nézhetnének meg együtt egy filmet, mintha ezzel próbálná visszahódítani azt a közelséget, amely lassan kicsúszott a kezük közül.

Eszter mindezt higgadtan fogadta, különösebb meghatottság nélkül. Nem utasította vissza Gábor közeledését, de nem is lelkesedett érte. Egy héttel később, szombat reggel, amikor épp az olaszórára készült, a férfi váratlanul megszólalt a konyhaajtóból:

— Mit szólnál, ha este elmennénk valahová? Színház, vagy egy vacsora kettesben?

Eszter lassan megrázta a fejét.

— Ma nem jó. Találkozóm van a lányokkal.

— Már megint? — csattant fel Gábor, és a bosszúságot nem is próbálta leplezni. — Mostanában mindig velük vagy!

— És ebben mi a különös? — nézett rá nyugodtan a nő. — Neked megvan a saját világod, nekem is lehet. Nem erre vágytál?

— Ilyet sosem mondtam! — emelte fel a hangját.

— Kimondani nem mondtad — felelte Eszter csendesen. — De elég egyértelműen éreztetted. Valahányszor más fontosabb volt nálam. Valahányszor idegen parfüm illata maradt az ingeden.