Gábor arca elsápadt.

— Eszter, ez nem ilyen egyszerű…

— Pontosan tudom, milyen — válaszolta halkan. — Nem ítélkezem. Csak elfogadtam, és továbbléptem.

Szerdán Gábor szokatlanul korán ért haza. Idegesen járkált a nappaliban, az inge ujján lévő gombbal babrált, amikor Eszter belépett.

— Beszélnünk kell — kezdte feszülten.

— Hallgatlak — ült le a fotelbe Eszter, és várakozóan ránézett.

— Be kell vallanom valamit. Volt… egy kapcsolatom — nyögte ki nehezen. — De vége. Rájöttem, mekkora hibát követtem el. Nem akarom elveszíteni a családunkat.

Eszter fürkészően figyelte.

— És most mit szeretnél?

— Megszakítottam vele mindent. Tiszta lapot akarok. Csak te és én.

— Nem tudom, én akarok‑e újrakezdeni — felelte őszintén a nő. — Most kezdem felfedezni, ki vagyok nélküled. És meglepően jól érzem magam így.

Gábor térdre ereszkedett előtte.

— Kérlek, adj még egy esélyt. Rájöttem, mennyit jelentesz nekem.

Eszter a vállára tette a kezét.

— Átgondolom, Gábor. De nem ígérek semmit.

A következő napok különös légkörben teltek. Gábor igyekezett minél többet otthon lenni, vacsorát főzött, érdeklődött Eszter programjai iránt. A nő megköszönte a figyelmet, mégis megmaradt köztük egy láthatatlan távolság. Eszter napjai megteltek: nyelvóra, úszás, barátnők. Az élete új ritmust vett fel.

Aztán elérkezett az az este.

Amikor Eszter hazaért az olaszról, már az előszobában meghallotta az idegen női hangot. Mély, magabiztos nevetés szűrődött ki a nappaliból, amit Gábor ideges torokköszörülése kísért.

Belépett. A kanapén ott ült a férje, mellette egy harminc körüli nő, feltűnő sminkkel és kihívó ruhában. Az idegen nem jött zavarba, inkább végigmérte Esztert, ajkán provokatív mosollyal.

— Te vagy Eszter, igaz? — kérdezte, fel sem állva. — Hallottam már rólad.

— Jó estét — felelte nyugodtan Eszter, és letette a táskáját. — És ön…?

Gábor talpra ugrott, arca elvörösödött.

— Eszter, ő itt Vivien. A kollégám. Csak… munkáról beszélgettünk.

— Ugyan, Gábor, ne szerénykedj — simított végig Vivien a férfi térdén. — Nem csupán kollégák vagyunk. Elég közel állunk egymáshoz.

Aztán Eszterhez fordult.

— Fél éve együtt vagyunk. Csodálatos férfi. Nagylelkű, szenvedélyes…

Eszter levette a kabátját, gondosan felakasztotta.

— Kérnek egy teát? — kérdezte tárgyilagos hangon, és a konyha felé indult.

Vivien meglepetten felvonta a szemöldökét, Gábor pedig teljesen összezavarodott.

— Ööö… talán igen — hebegte.

— Nem, köszönöm — vágta rá Vivien. — Nem udvariaskodni jöttünk. Gábor szerint ideje, hogy megtudd az igazságot.

Eszter visszatért, és leült velük szemben.

— Hallgatom.

— Szeretjük egymást — jelentette ki Vivien, és megszorította Gábor kezét. — Együtt akarunk élni, hivatalosan is. Azt mondta, értelmes nő vagy, meg fogod érteni.

— Vivien, kérlek… ne így — próbálta csillapítani Gábor.

— Mégis hogyan? — csattant fel a nő. — Meddig húzzuk még? Megígérted, hogy rendezed a dolgot! Hogy közös otthonunk lesz! Már a lakást is felmondtam.

— …mellesleg — tette hozzá Vivien élesen.

Eszter nyugodtan szemlélte a jelenetet, ajkán alig észrevehető, higgadt mosollyal.