— Szóval ide költöznétek? — kérdezte csendesen.

— Természetesen! — vágta rá Vivien sértődötten. — Ez Gábor háza!

— A mi közös otthonunk — javította ki Eszter tárgyilagos hangon. — Együtt vettük, együtt újítottuk fel, és mindketten fizetjük a törlesztőt. Ezt vajon elmesélte neked?

Vivien egy pillanatra kizökkent, de gyorsan visszanyerte a magabiztosságát.

— Akkor majd eladjátok, és megfelezitek az árát. Vagy te keresel magadnak egy kisebb lakást, mi pedig maradunk itt. Három szoba van — minek az neked egyedül?

— Ki mondta, hogy el akarok menni? — Eszter összefonta a kezét az ölében. — Nekem itt tökéletes minden. Közel a metró, a park, az uszoda. Itt vannak a dolgaim, az életem emlékei.

— De hát… — Vivien elakadt. — Meg kell értened! Szeretjük egymást! Ez komoly!

— Nekem meg jelzáloghitelem van — felelte Eszter halvány mosollyal. — És egy önálló életem. Mondd csak, Vivien, neked mid maradt? Feladtad az albérletedet, lezártad a múltadat… egy férfiért, aki még azt sem mondta el őszintén, milyen helyzetben van otthon?

Gábor tehetetlenül kapkodta a tekintetét a két nő között.

— Eszter, próbáljunk meg nyugodtan beszélni — kezdte feszülten. — Tudom, hibáztam. Tényleg. Csak… összekeveredtek bennem a dolgok. Vivien fontos nekem, de téged sem akarlak megbántani.

— Megbántani? — Eszter lassan megrázta a fejét. — Gábor, behoztad ebbe a házba azt a nőt, aki már most felosztaná, ami az enyém. Ez nem egyszerű bántás. Ez megalázó.

— Én nem osztogatok semmit! — csattant fel Vivien. — Csak együtt akarok élni azzal, akit szeretek! Gábor, mondd meg neki!

— Gábor mindig szépen beszélt — jegyezte meg Eszter halkan. — Főleg a nőknek. De tudod, kedvesem, nagy különbség van aközött, hogy valaki csodás jövőt ígér, és aközött, hogy tényleg képes lezárni egy közel negyvenéves házasságot.

— Harminckilenc — javította ki reflexből Gábor.

— Szeptemberben lesz negyven — felelte Eszter. — Négy évtized. Ennyi idő alatt az ember nemcsak megszokásból marad. Közös örömök, veszteségek, betegségek, újrakezdések… Azt hiszed, ezt olyan könnyű csak úgy elvágni?

Vivien arca elvörösödött.

— Azt sugallod, hogy nem fog elhagyni téged?

— Azt mondom, Gábor nehezen hoz döntéseket — állt fel Eszter. — És az igazmondás sem az erőssége. Egy hete még azt mondta nekem, hogy köztetek vége. Hogy rájött, mekkorát tévedett. Hogy új lapot akar kezdeni velem. Ehhez képest most itt állsz.

Vivien villámgyorsan Gábor felé fordult.

— Tessék?! Ezt mondtad neki? Miközben nekem szerelmet vallottál?

Gábor belesüppedt a kanapéba.

— Én… azt akartam, hogy senki se sérüljön…

— Senki? — Vivien felpattant. — Mindkettőnket átverted! És ezt nevezed megoldásnak? Te gyáva vagy!

Felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult.

— Ehhez én nem asszisztálok. Oldjátok meg egymás között!

Az ajtó hangosan bevágódott mögötte. A lakásban hirtelen dermedt csend telepedett meg. Gábor lehajtott fejjel ült.

— Eszter… fogalmam sincs, mit mondhatnék.

— Semmit — felelte a nő, miközben az ablakhoz lépett. — Inkább pakolj össze, és menj el.

— Hova menjek? — nézett rá tanácstalanul.

— Hozzá. Vagy bárki máshoz. Ez most már nem az én dolgom — mondta halkan, de rendíthetetlenül. — Sokáig tűrtem a félmondatokat, a ködösítést, a hazugságokat. De ma átléptél egy határt. Idehoztad őt.

— Nem így akartam… én csak…

— Azt szeretted volna, ha én mondom ki helyetted — fejezte be Eszter. — Hogy ne neked kelljen döntened, és ne érezd magad bűnösnek. De ezt most nem veszem le a válladról. Válassz te.

Gábor lassan feltápászkodott, és az előszoba felé indult.

— Holnap visszajövök. Beszéljünk tiszta fejjel.

— Ne gyere — szólt utána Eszter. — Lecserélem a zárakat.

Amikor az ajtó bezárult mögötte, mély levegőt vett. A könnyei kibuggyantak, de nem roskadt össze. Elővette a telefonját, és tárcsázott.

— Júlia? Át tudnál jönni hozzám?

Letette a készüléket, majd a tükör elé állt. Fáradt arc nézett vissza rá, mégis különös nyugalom áradt belőle. Egy asszony tekintett önmagára, aki hosszú idő után először nem valakihez tartozott — hanem végre saját magához.