Csak őt ne… most ne!

Nóra gyomra összerándult, a szíve kihagyott egy ütemet. Szó sem lehet róla, hogy a régóta várt pihenésből bébiszitterkedés legyen. Léptei lelassultak, majd hirtelen lehajolt, mintha a cipőfűzőjét igazítaná, ujjai idegesen babrálták a masnit. A nővére nem vette észre; éppen lelkesen magyarázott az anyjuknak arról, hogyan képzeli a közös tengerparti napokat. A pillanatnyi takarásban Nóra gyors mozdulattal a zoknija gumija alá csúsztatta az útlevelét, hálát adva magában, hogy bő szárú nadrágot vett fel.

– Nóra, mit csinálsz ott hátul? – fordult vissza az anyja derűsen, arcán a közelgő nyaralás izgatott fénye.

– Kioldódott a cipőm – felelte halkan, és igyekezett nem a szemébe nézni, miközben érezte, hogy elpirul.

Az okmányellenőrzésnél aztán „váratlanul” rádöbbent, hogy nincs nála az útlevele. Olyan hitelesen túrta át a táskáját, olyan tanácstalan arccal kutatott minden zsebben, hogy senkiben fel sem merült a színlelés gyanúja.

– Ez hogy történhetett? – csapta össze a kezét az anyja idegesen. – Indulás előtt mindent átnéztünk!

– Talán kicsúszott valahol – mondta Nóra szomorkás hangon, miközben a pólója szélét gyűrögette. – Lehet, hogy otthon, amikor utoljára ellenőriztem a papírokat, mellétettem, és nem a zsebbe csúszott.

Az apja az órájára pillantott; a mutatók könyörtelenül közeledtek a felszállás idejéhez. – Visszamenni már nincs idő – rázta meg a fejét. – Itthon kell maradnod. Sajnálom, de idén kimarad a tenger.

A váróterem zsibongott: bemondások visszhangoztak, bőröndök gördültek, gyerekek nevetgéltek. Nóra leült egy ablak melletti kanapéra, ahonnan jól látta a borongós eget és a felszálló gépeket. Megvárta, amíg a szülei eltűnnek a kapunál. Bűntudat halványan motoszkált benne, de a gondolat, hogy egy teljes hétig csak önmagáért felel, kellemes melegséggel töltötte el.

Otthon szinte szokatlan csönd fogadta. Nem szólt senki, nem csattogtak ajtók, nem visszhangzott gyerekzsivaj. Nóra elővette a laptopját, készített magának egy bögre teát a kedvenc figurájával díszített csészében, majd elindította a régóta halogatott sorozatát. A kanapén helyezkedett el, egy virágmintás, puha takaróba burkolózva. Odakint tavaszi eső permetezett, a cseppek ütemesen kopogtak az ablakpárkányon, megnyugtató háttérzenét adva a délutánnak.

Az elkövetkező napokban egymás után érkeztek az üzenetek: az anyjától, Rékától, sőt még a sógorától is. Nóra nem tagadta, elégedett mosollyal olvasta a kissé kétségbeesett sorokat.

„El sem tudod képzelni, milyen nehéz két kicsivel!” – írta az anyja.
„Egy perc nyugtunk sincs mellettük!”

A beszámolók egyre zaklatottabb hangvételűek lettek, és Nóra, miközben kortyolt a teájából, kíváncsian várta, vajon legközelebb milyen újabb kalamajkáról számolnak be.

A következő üzenetben már konkrét katasztrófáról számoltak be: a gyerekek szétdobálták a játékokat a szállodai szobában, valaki megbotlott bennük, a kávé a szőnyegen landolt, a csésze darabokra tört, és végül takarítót kellett hívniuk. Nem sokkal később újabb szemrehányás érkezett.