„Hogy lehettél ilyen felelőtlen, hogy elhagytad az útlevelet? Komolytalan vagy!”

Nóra a saját szobájában üldögélve olvasta ezeket a sorokat, és akaratlanul is elmosolyodott. Körülötte rend és nyugalom honolt. Senki sem rohant végig a lakáson, nem hevertek szanaszét ruhák, és a konyhában sem kellett ragacsos foltokat törölgetni. Élvezte a csendet, amely végre csak az övé volt.

Egyik este aztán megszólalt a telefon. Az édesapja hívta.

– Nóra, szerintem szándékosan tetted félre azt az útlevelet – mondta minden bevezetés nélkül.

A lány megdermedt. Tekintete a falon függő családi fényképre siklott, ahol mindannyian gondtalan mosollyal néztek a kamerába.

– Apa… – kezdte halkan, és érezte, hogy elcsuklik a hangja.

– Nyugodj meg, kicsim – felelte a férfi a tőle megszokott melegséggel. – Tudom, milyen a testvéred. Kényelmes megoldás volt neki, hogy benned találjon ingyen bébiszittert. De te még fiatal vagy, előtted az élet, nem az a dolgod, hogy mások helyett vállalj felelősséget.

– Tényleg így gondolod? – kérdezte Nóra, és mintha egy láthatatlan súly gördült volna le a mellkasáról.

– Persze. Csak anyádnak erről ne beszélj, ő könnyen megsértődik. Egyébként úgy tűnik, Rékáék nem azt a pihentető nyaralást kapták, amire számítottak. A gyerekek túl energikusnak bizonyultak a terveikhez képest.

Nóra maga elé képzelte a jelenetet: Réka és a férje romantikus kikapcsolódásról álmodtak, ehelyett éjjel-nappal a kétévesek körül forog minden. A képzeletében Réka kimerülten próbál altatni két üvöltő kisgyereket, miközben a férje egy koktéllal a kezében próbál úgy tenni, mintha nem hallaná a zajt.

Az a hét villámgyorsan elszállt. Nóra kiélvezte minden percét. Vastag regényekbe merült a magas támlájú kedvenc foteljében, barátnőivel találkozott egy parkra néző kávézóban, és végre zavartalanul tudott készülni a vizsgáira.

Ezzel párhuzamosan Réka pihenése rémálommá változott. Már az első reggelen versenyt rendeztek a kicsik, ki tud hangosabban sírni, ha a szülők egy pillanatra hátat fordítanak. Az étteremben ételdarabok repültek minden irányba, a fehér abroszt szósszal kenték össze, egyszer pedig a desszert is csatatérré vált, amikor epret dobáltak egymásra. A pincérek együttérző, mégis rosszalló pillantásokkal figyelték őket, de a helyzeten nem tudtak segíteni.

A tengerparton sem volt könnyebb dolguk. A gyerekek nem maradtak meg a napágyon, állandóan szaladgáltak, és a víz felé vették az irányt. A szülők felváltva próbálták őket szemmel tartani, kevés sikerrel. Az első napon a törölközők a medencében kötöttek ki, utánuk a játékok, végül Réka táskája is – benne a telefonnal. Nem csoda, hogy az idegei pattanásig feszültek.

Esténként, amikor a házaspár leült volna egy italra a bárban, a szobából hangos dobolás és kiabálás hallatszott. A gyerekek a falat ütögették, maximumra tekerték a tévét, és egyszer még a vészjelző gombot is megnyomták, ami miatt a biztonsági szolgálat is felment hozzájuk.

Amikor végül elérkezett a hazautazás napja, Nóra ment ki eléjük a repülőtérre. A szülei fáradtnak tűntek, mégis megkönnyebbült mosoly ült az arcukon, és a lány már messziről látta, hogy a következő percekben aligha maradnak el a szemrehányó kérdések.