Réka és a gyerekek csak másnap érkeztek meg – valami fennakadás volt a repülőjegyek körül –, így Nórának volt ideje felkészülni a találkozásra. Amikor azonban meglátta a nővérét a terminál érkezési oldalán, rögtön észrevette a szeme alatti sötét karikákat és a feszültséget a hangjában. Réka haja ziláltan omlott a vállára, a ruhája gyűrött volt, itt-ott apró foltok tarkították. Nyoma sem volt annak a ragyogásnak, amelyet egy tengerparti pihenés után remélt.

— Nóra, ezt mégis hogy képzelted? — fakadt ki Réka már az előszobában, miközben a bőröndökből plüssfigurák és kisautók kandikáltak kifelé. — Család vagyunk, nem?

— Szerinted direkt hagytam otthon az útlevelemet, hogy lemaradjak egy teljes hétről a tenger mellett? — válaszolta higgadtan Nóra. — De őszintén szólva akkor sem vállaltam volna, hogy egész nap a neveletlen gyerekeidre vigyázzak. Van saját életem, saját tervekkel.

Aznap este, amikor a kicsik végre elcsendesedtek a vendégszobában, amelyet játékok és színes rajzok borítottak, Réka a konyhában ült egy csésze tea fölött. Nóra úgy érezte, ideje tisztázni a helyzetet.

— Tudom, hogy nem könnyű neked — kezdte óvatosan. — De miért nem fogadsz fel egy bébiszittert?

Réka félmosollyal söpört félre egy tincset a homlokából.
— Ugyan minek? — felelte. — Itt vagy te. Felesleges pénzkidobás lenne idegenre költeni.

— Tehát tudatosan számítasz rám, hogy megspórold a kiadásokat? — kérdezett vissza Nóra hitetlenkedve.

— Ne dramatizálj — próbált enyhíteni a hangnemen Réka. — Egyszerűen gyakorlatias vagyok. Úgyis sokat vagy otthon, igazán segíthetnél a családnak.

— Ne kérj többé ilyet tőlem — zárta le Nóra határozottan. — Ha ennyire gyakorlatias vagy, oldd meg másképp.

Másnap Nóra a szüleik elé tárta az esti beszélgetést. Az édesanyjuk elszomorodott, az apjuk azonban, aki kedvenc hintaszékében ült, megértően bólogatott.

— Kislányom — mondta komoran —, Réka mindig is szeretett számolni és előre kalkulálni, de ez már túlzás. Azt hittem, a férje ellenzi a bébiszittert, de úgy látszik, nem erről van szó. Nem hagyhatod, hogy kihasználjanak. Ugyanakkor a veszekedés sem vezet sehova. Próbáljatok megegyezni.

Végül a nappaliban ültek le egymással szemben, ahol a falakat családi fényképek borították, a dohányzóasztalon pedig bekeretezett emlékek sorakoztak.

— Segítek, ha szeretnék és ha belefér az időmbe — jelentette ki Nóra nyugodtan. — De csakis önként, és szemrehányások nélkül.

Réka kelletlenül bólintott, tekintetét elfordítva.
— Rendben. Akkor keresek valakit. Bár nem lesz olcsó mulatság…

— Talán így jobban megbecsülöd mások idejét és energiáját — mosolyodott el Nóra.

Az a bizonyos „elfelejtett” útlevél végül komoly fordulópontot hozott. Nóra megtanulta meghúzni a saját határait, Réka pedig — ha nem is örömmel — kénytelen volt elfogadni, hogy a húgának is joga van a maga életéhez. Számító természete nem tűnt el egyik napról a másikra, de legalább tisztább keretek közé került a kapcsolatuk, és ez mindkettőjüknek megkönnyebbülést hozott.