A naiv álmom, hogy ne apám milliói miatt szeressenek, hanem önmagamért, egyszerű, hétköznapi kapzsiságon tört darabokra.

Márk nem az volt, akinek hittem. Vagy ami talán még fájóbb: pontosan az volt mindig is, csak én nem akartam észrevenni.

Egyre később járt haza. Az ajtón belépve nemcsak ő érkezett meg, hanem egy idegen, drága parfüm illata is, amit túl jól ismertem. Felismertem az aromát, és tudtam, kihez köthető.

Hidegséget hozott magával. Távolságtartást. A mi kis konyhánk, amit korábban otthonosnak nevezett, most már látható undort váltott ki belőle. Mintha fizikai fájdalmat okozna neki minden itt töltött perc.

– Nem lehetne végre venni egy rendes kávégépet? – kérdezte egy reggel fintorogva, miközben a régi, csöpögős főzőnket méregette. – Lillánál a gép frissen őrli a szemet, tízféle kávét tud. Tegnap is nála beszéltük át az üzletet.

– Ez is lefőzi a kávét – válaszoltam higgadtan, bár belül görcsbe rándult mindenem.

Megtehettem volna, hogy nemcsak egy új gépet veszek, hanem egy egész kávézóláncot. De még mindig tartottam magam a szerepemhez.

– Ez nem kávé, hanem valami barna lötty – vágott közbe élesen.

Lilla lett számára az etalon. Lilla márkás ruhákat visel. Lilla Michelin-csillagos éttermekben vacsorázik. Lilla a legújabb Audit vezeti.
Lilla így, Lilla úgy… Úgy beszélt róla, mintha valamiféle földre szállt istennő lenne, aki azért érkezett, hogy megmutassa neki – a szerinte félreértett zseninek –, milyen az igazi siker.

Egy este meghallottam, ahogy a másik szobában telefonál. Rég nem hallottam ilyen könnyed, felszabadult nevetést tőle.

– Ugyan, fogalma sincs az egészről – mondta halkan. – Túl… egyszerű hozzá.

Egyszerű. A szó úgy csapott arcul, mintha pofon lett volna.

– Nincs benne ambíció, nincs benne tűz – folytatta. – Mellette az ember csak vegetál.

Az ajtó túloldalán álltam, és hirtelen megremegtek a lábaim. Egyetlen szóval radírozta le mindazt, amit felépíteni próbáltam. A hitet, hogy lehet tisztán, számítás nélkül szeretni.

Akkor döntöttem el, hogy véget vetek az előadásnak.

Amikor este hazaért, már a konyhában vártam. Úgy lépett be, mintha ott sem lennék. A zakóját hanyagul a székre dobta.

– Beszélnünk kell, Márk.

– Miről? – tárta ki a hűtőt, majd csalódottan becsapta. – Megint a pénzről? Elegem van ebből.

– Azt szeretném, ha elköltöznél.

Lassan fordult felém. Nem döbbenet ült az arcán, inkább valami megkönnyebbülés. Mintha levettem volna róla egy terhet.

– Most komolyan? – húzta félmosolyra a száját. – Kidobsz? Ebből a lyukból?

Körbenézett a szűk konyhán. A tekintetében megvetés csillant, mögötte alig leplezett diadal.

– Már amúgy is menni készültem! – emelte fel a hangját. – Azt hiszed, itt akarom leélni az életem, filléreket számolgatva?

Találtam valakit, aki megbecsül! Aki meg tudja adni mindazt, amire vágyom! Egy gazdag nő mellett folytatom, te pedig maradj csak ebben a szánalmas kis életedben!

Szinte fröcsögve vágta hozzám a szavakat, mintha minden saját kudarcáért rajtam akarna elégtételt venni.

Úgy szórta rám a mondatokat, izzó dühvel és elégedett fölénnyel, mintha minden elhibázott döntéséért rajtam akarna elégtételt venni.