“Azt szeretném, ha elköltöznél.” — mondtam higgadtan a konyhában
A felszínes ragyogás hitvány, romlott csábítás.
Márk kezéből kicsúszott a villa. Fémes csattanással koppant a tányér peremén, és a hófehér porcelánon vastag, zsíros szószcsík maradt utána.
Ő ebből semmit sem vett észre. A tekintete a telefonjára tapadt, ajkán különös, üres mosoly ült, mintha teljesen máshol járna.
– Valami izgalmas? – kérdeztem tőle könnyed hangot erőltetve magamra.
– Tessék? Ja… csak munka – felelte kelletlenül, és lassan az asztalra tette a készüléket. – Ezek a kimutatások, számok… teljesen kikészítenek.
Úgy sóhajtott, mintha az egész világ terhe az ő vállát nyomná. Én pedig némán figyeltem, és azon töprengtem, mennyit változott egyetlen év alatt. A mi évünk alatt.
Az esküvőnk idején más embernek láttam. Vagy talán csak annak akartam látni.
Azt mondogatta, hogy a személyem fontos neki, nem a fizetésem vagy a hátterem. Hogy számára mindegy, mennyit keresek.
Én, a jelentéktelen könyvelő egy aprócska, alig ismert cégnél, kétségbeesetten kapaszkodtam ebbe a hitbe. Mindenáron el akartam hinni.
– Képzeld, a kereskedelmi igazgatónk, Gergő felesége vett magának egy új autót. Csak úgy. Megkívánta, és kész – turkált undorral a már kihűlt csirkében. – Mikor voltunk mi utoljára a tengernél?
Nem válaszoltam. Nem is kérdés volt ez, inkább burkolt szemrehányás. Nekem. Nekünk.
A kis, barátságos lakásunknak a város szélén, amit ő gúnyosan csak „odúnak” nevezett.
Mostanában egyre többször kerültek szóba a pénzügyek. Pontosabban mások pénze. Az a fényűző élet, amely valahol odakint zajlik, túl az ablakainkon, és amelyhez – szerinte – semmi közünk.
– Ma találkoztam néhány igazán komoly emberrel – élénkült fel hirtelen. A szemében ugyanaz a lobogás jelent meg, amit valaha szerelemnek hittem. – Befektetők. Nagy játékosok.
Lelkesen sorolta a lehetőségeket, a terveket. Különösen egyvalakiről beszélt hosszan. Lilláról. Okos, céltudatos, sikeres nő. Egyedül él, mindent önerőből ért el.
– A belvárosban van lakása, panorámás kilátással az egész városra. Képzeld el! Egyedi tervezésű belső tér, olasz bútorok… – lehunyta a szemét, mintha ízlelgetné a szavakat.
Hallgattam, és éreztem, hogy bennem valami lassan kihűl. Mintha jégréteg képződne a szívemen.
Olyan rajongással beszélt arról a bizonyos „Resort” lakóparkbeli lakásról, hogy azonnal felismertem. Természetesen ismertem.
Hiszen én adtam ki azt a lakást Lillának.
– Nekünk ez elérhetetlen, mintha a Holdról álmodnánk – vonta le keserűen a következtetést, miközben végignézett a konyhán. – Néha úgy érzem, beleragadok ebbe a… középszerűségbe. Ebbe a kilátástalanságba.
Rám emelte a tekintetét. Nem volt benne gyengédség.
Csak hűvös méricskélés. Mintha azt számolgatná, mennyit érek. És az arckifejezése alapján az eredmény nem volt meggyőző számára.
– Ennyi lenne? – kérdezte halkan, szinte suttogva, de nem igazán nekem, inkább a levegőnek. – Ez lenne az életünk?
Az egy évvel ezelőtt elkezdett kísérletem látványos kudarcba fulladt.
Az a naiv hitem, hogy szerethető vagyok önmagamért, nem pedig a körülményeimért, recsegve-ropogva omlott össze bennem, és a romjai között ott ültem vele szemben a konyhaasztalnál.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz