Végre elérkezett a várva várt szombat reggel. Nem kellett rohanni sehova, lehetett lustálkodni, pizsamában tölteni az egész napot. Nóra kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy Márk már ébren van, és elmélyülten figyeli őt.

– Jaj, megijesztettél. Miért nem alszol? – kérdezte álmos mosollyal.

Márk sejtelmesen elmosolyodott, majd gyengéden megcsókolta.

– Jó reggelt. Tudod, milyen nap van ma?

– Szombat. Végre pihenhetünk.

– Ma van az évfordulója annak, hogy először kísértelek haza az egyetemről, és megkérdeztem, lennél-e a barátnőm. Nem rémlik?

– A dátumok mestere te vagy, nem én – nevetett Nóra. – Bevallom, kiment a fejemből.

– Csukd be a szemed.

– Olyan reménytelenül romantikus vagy – incselkedett, de engedelmesen lehunyta a szemét.

– Most kinyithatod.

Egy apró, bársonnyal bevont doboz volt a kezében. Benne egy finom gyűrű, apró kővel. Nóra döbbenten felsikoltott, és a szája elé kapta a kezét.

– Nóra, szerelmem – mondta Márk meghatottan. – Te vagy az életem, a társam, mindenem. Hozzám jössz feleségül?

– Márk… – régóta várta ezt a kérdést, mégis teljesen váratlanul érte, hogy így, egy álmos szombat reggelen hangzik el. – Ez… annyira meglepő. Igen. Természetesen igen!

Felcsúsztatta az ujjára a gyűrűt. Tökéletesen illett rá.

– Ez aztán a meglepetés! – nevetett boldogan. – Igazán tudsz hatni rám. Viszont… én nem szeretnék nagy esküvőt. Te gondolkodtál már rajta?

– Őszintén? Inkább valami visszafogott ünnepséget képzeltem el. Nem vágyom hatalmas felhajtásra. De rengeteg rokonunk van. Talán miattuk…

– Ugyan már. A több száz fős lagzik ideje szerintem lejárt. Ma már csak a dúsgazdagok csinálnak ekkora eseményt.

– Akkor mi is gazdagok vagyunk – vigyorgott Márk. – Annyit spórolunk.

– De nem az esküvőre gyűjtünk, hanem az álmunkra. Perura. Ezt te sem felejthetted el.

– Nem felejtettem. Csak arra gondoltam, hogy Peruba később is eljuthatunk. Az esküvő viszont egyszeri alkalom.

– …egyszer adódik az életben – fejezte be Márk, és közelebb húzódott hozzám. – Megcsinálhatnánk úgy, hogy mindenki emlékezzen rá. Igazi ünneplés, amiről még évek múlva is beszélnek.

– Én nem akarok senkit elkápráztatni, Márk – ráztam a fejem. – A rokonaid felét még sosem láttad. Miért lenne fontos, hogy ámuljanak? Szerintem sokkal szebb lenne egy csendes anyakönyvi szertartás, utána vacsora egy hangulatos étteremben a legközelebbi családtagokkal… és másnap hajnalban elutaznánk. Csak te meg én.

Elgondolkodva nézett rám.

– Nem hangzik rosszul. Csakhogy anya oldaláról mindenki nagy lakodalomra számít. Ha nem tartunk semmit, hetekig menne a suttogás.

– És ez tényleg számít? – kérdeztem halkan. – Nem mindegy, ki mit pletykál?

– Nekem talán mindegy lenne. De anyának nem. Egész nap csörögne a telefonja, magyarázkodhatna. Az egyetlen fia megnősül, és még egy koccintásra sem hívta meg a rokonságot – ezt hallgatná mindenkitől.

– De akkor mi lesz a tervünkkel? Peru, Brazília, Argentína… annyit beszéltünk róla, térképeket nézegettünk, útvonalakat terveztünk…

– Tudod jól, hogy most nem a legkedvezőbb az idő külföldi utakra – válaszolta kissé türelmetlenül. – Bizonytalan a helyzet, nincsenek közvetlen járatok, minden bonyolultabb lett. Ha rendeződik a világ, elutazunk. Addig viszont tarthatnánk egy rendes esküvőt.