– Bizonytalan helyzet, járatok… – csóváltam a fejem. – Az emberek most is útnak indulnak, most is bejárják a világot. Nem állt meg az élet.

Ebben a pillanatban kulcs fordult a zárban, kétszer is kattanva.

– Anya – ugrott talpra Márk. – Viszek neki papucsot.

Az előszobából suttogás hallatszott.

– Na, sikerült? – kérdezte Ildikó halkan. Ha nem lett volna rossz szokásom kihallgatni a félmondatokat, talán nem is értem volna.

– Igen, minden rendben – felelte Márk.

– Nórikám, drágám! Hol vagy? Szabad már gratulálni? – csendült fel Ildikó hangja, immár jóval hangosabban, a hálószoba irányába. – Most már majdnem menyecske vagy! Egy ilyen csodálatos férfi feleségének lenni, mint az én Márkom, minden nő álma. Hol bújsz? Csak nem a boldogságtól sírsz?

Lassan kimásztam a takaró alól. Forrt bennem a düh – Márk miatt, a nagy lakodalmas ötlet miatt. Legszívesebben visszabújtam volna, de a neveltetésem nem engedte, hogy udvariatlan legyek. Magamra kaptam a köntösömet, és kimentem.

– Jó estét. Igen, lehet gratulálni. Gyönyörű a gyűrű. Igazán örülök neki.

– Ugye, milyen csodás? – ragyogott Ildikó. – Hosszasan válogattunk. Tudod, nekem jó szemem van az ilyesmihez.

– Várjon… együtt választották ki?

– Hát persze! Márkkal együtt mentünk az ékszerboltba. Sőt, Eszter néni és Levente bácsi videóhívásban csatlakoztak. Képzeld el, igazi családi tanácskozás lett belőle az üzlet közepén. Mindenki beleszólt, melyik kő csillog szebben.

– Eszter néni? Levente bácsi? – kérdeztem értetlenül.

– A leendő férjed rokonságát sem ismered? Az unokatestvérem és a felesége. Természetesen jönnek az esküvőre, már szóltam is nekik.

– Tessék?

– Debrecenből nem rövid az út, de emiatt nem maradnának távol.

– De hát még semmit nem beszéltünk meg az esküvőről! – néztem Márkra. – Dátum sincs.

– Most majd megbeszéljük – legyintett Ildikó. – Előbb főzz egy teát, aztán mutatok valamit.

A táskájából egy vaskos mappát húzott elő, amely majd’ szétfeszítette a kapcsot.

– Kincsesbánya! – jelentette ki ünnepélyesen. – Kinga a harmadikról három hónapja adta férjhez a fiát. Összegyűjtött mindent: ceremóniamester elérhetősége, néptáncos együttes, tortafotók, éttermi ajánlatok, menüsorok. Még a szalonok címei is benne vannak, ahol ruhát próbáltak, képekkel együtt. Csak le kell ülnöd, és kiválasztani, mi tetszik.

Lapozgatni kezdett, teljes lelkesedéssel.

– Képzeld, ők még hastáncosokat is hívtak, hatalmas, pávatollas uszállyal. Igaz, nem olcsó mulatság, utánanéztem. De hát az esküvő egyszer van az ember életében! Hadd örüljenek a vendégek. Micsoda beszédtéma lenne!

– Álljunk meg egy pillanatra – emeltem fel a kezem. – Miféle pávatollak? Milyen néptáncosok? Miről beszélünk egyáltalán, Ildikó?

– A te menyegződről, Nóra. Látom, még fel sem fogtad, mi történt. De el kell kezdeni a szervezést, különben kifutunk az időből. Négy hónap gyorsan elrepül. A ruhádat például minimum egy hónapig varrják majd. Kész darabot a te alkatodra aligha találsz.

– Négy hónap? – néztem döbbenten Márkra. – Ki mondta, hogy négy hónap múlva lesz az esküvő? Dátumról szó sem esett. Mi ez a sietség? Történt valami, amiről nem tudok?