– Anya csak azt szeretné, ha mielőbb igazi család lennénk – motyogta Márk.

– Nem beszéltél neki semmiről? – fordult felé élesen Ildikó. – Gergő, a bátyám fia júliusban nősül. A bátyám egész életében mindent versenynek tekintett köztünk… és én nem hagyhatom, hogy az ő fiának az esküvője nagyobb szó legyen, mint a miénk.

– …és mindig azon volt, hogy mindenben fölém kerekedjen – folytatta Ildikó felindultan. – Soha nem volt felhőtlen a viszonyunk. De most végre visszaadhatom neki. Egész életében kérkedett. Az én fiamnak előbb kell megnősülnie, ráadásul úgy, hogy az egész rokonság erről beszéljen. Gergő még véletlenül se tudja majd túllicitálni a ti lagzitokat!

– És ha mondjuk a Nemzeti Balettet hívja fellépni? – jegyeztem meg keserű félmosollyal. – Azt aligha tudnánk überelni.

– Ugyan, Nórikám! – legyintett Ildikó. – Gergő fösvény, mint a templom egere. Pont erre építünk majd: a különbségre.

– Rendben, de miből? – kérdeztem higgadtan. – Mégis milyen forrásból finanszíroznánk ezt a „különbséget”, Ildikó néni?

– Hát a ti pénzetekből, természetesen. A ti esküvőtök, a ti költségetek. Az én nyugdíjam alig elég a gyógyszerekre meg a bevásárlásra. Ráadásul rátok is főzök minden nap.

– Nekünk nincs félretett pénzünk lakodalomra – mondtam határozottan.

– Márk, ezt hogy értsem? – kapta fel a fejét Ildikó. – Azt mondtad, van megtakarításotok a bankban, és még kamatozik is!

– Anya… az az összeg utazásra van félretéve. Ezért mondja Nóra, hogy nincs pénz esküvőre.

– Utazásra? Hová, a világ végére? – csattant fel. – Csak nem valami egzotikus őrültségre? Egész életemben a horvát tengerpartra jártam, és annál szebb nem is kell. Nyugodt, biztonságos, nem kell repülőre ülni. Nektek sincs semmi keresnivalótok valami távoli országban.

– Ildikó néni, talán eldönthetjük mi magunk, mire vágyunk – tört ki belőlem. – Nem akarunk hatalmas lakodalmat. Mi értelme ennyi pénzt elégetni egyetlen nap alatt? Mi inkább világot látnánk, tapasztalatot gyűjtenénk. Ez számunkra fontosabb. Márk, miért hallgatsz?

– Nórikám, drágám – szólalt meg Ildikó mézes-mázos hangon. – Te hamarosan hivatalosan is a családunk tagja leszel. Nálunk a rokonság szent dolog. A vér kötelék, ezt te is tudod. Nem tudom, nálatok mi a szokás, de mi minden jelentős eseményt együtt ünneplünk. Ha majd gyermeketek születik, az egész família ott lesz a kórház előtt. Olyan nálunk nincs, hogy csendben aláírjátok a papírt, aztán eltűntök valahová. Nem, én ezt Márknak is megmondtam, és neked is mondom: esküvő lesz. Szép, nagy, zenével, forró vacsorával, tánccal, menyasszonykikéréssel, hatalmas kaláccsal és tűzijátékkal. Az ember egyszer házasodik. Ha már belépsz ebbe a családba, alkalmazkodsz a mi rendünkhöz. Mindig is így volt, és az egyetlen fiam sem házasodhat össze félvállról. Igaz, kisfiam?

Márk épp egy újabb túrós batyut tömött a szájába, és csak bólogatott, morzsás ajkakkal.

Nagyot sóhajtottam, és az ablak felé fordultam. A résnyire nyitott ablakon hűvös levegő szivárgott be, meglengetve a megsárgult, csipkés függönyt. Ildikó nagymamájáé volt – ahogy ebben a lakásban szinte minden. Hozzányúlni sem lehetett. „Emlék” – mondta mindig. Mosógépbe tenni tilos, csak kézzel szabad mosni, nehogy elszakadjon.