A gyűrűre pillantottam az ujjamon. Egyre világosabb lett bennem, hogy itt semmi nem fog változni. Ebben a múzeumszerű lakásban maradnék, poros bútorok és állandó szemrehányások között. Márk továbbra is az anyja szavát lesné, nem merne ellentmondani, és folyton azon aggódna, mit gondol a rokonság. Ha itt maradok, a nagy utazásból sosem lesz semmi. Marad a horvát tengerpart – természetesen az a partszakasz, amit Ildikó kiválaszt.

Forgattam a gyűrűt az ujjamon. Mennyi ideje vártam erre a lánykérésre. Azt hittem, ez lesz az új élet kezdete, egy saját családé. Most viszont ráébredtem: talán épp az ellenkezőjétől félek a legjobban – hogy ennek a családnak a része legyek.

– Látom, tetszik a gyűrű – jegyezte meg Ildikó elégedetten. – Nem könnyű darab, tudom. Szép választás volt.

– Valóban szép – feleltem csendesen. – De azt hiszem, egy hegyvonulat látványa többet jelentene nekem. Vannak álmok, amelyeket nem lehet elhallgattatni.

Szó nélkül kimentem a szobából, és az előszobai szekrény tetejéről levettem a bőröndömet.

– Nóra, most komolyan? – kérdezte Márk tele szájjal. – Megsértődtél? Hová készülsz?

– Talán mégis a világ végére – szúrt oda Ildikó gúnyosan.

– Nem oda. Legalábbis egyelőre nem – feleltem higgadtan.

Lassan lehúztam az ujjamról a gyűrűt, és az asztalra tettem.

– Köszönöm, tényleg gyönyörű. De nélküle valahogy szabadabban kapok levegőt. Itt bent pedig fullasztó a levegő… még nyitott ablak mellett is.