– Ugye nem vagy terhes?

– Nem! – vágta rá Lilla.

– Biztos?

– Teljesen.

Az anyja arca azonnal ellágyult.

– Akkor semmi komoly. Pihenj egy kicsit, elmúlik.

Nem múlt el. Néhány nappal később Lilla a saját szobájában esett össze. A vizsgálatok könyörtelen eredményt hoztak: leukémia.

A kezelés hosszú és kegyetlen volt. Többször lebegett élet és halál határán. Az ilyen pillanatokban minden más eltörpült, csak egyetlen vágy maradt benne élesen és makacsul: élni. „Levegőt… csak levegőt… csak még egyszer hadd kapjak levegőt.”

…nem a jeges sötétségbe!”

– Van pulzusa! Istenem, kislányom, élsz!

A szemhéja ólomsúlyúnak tűnt, nem tudta felnyitni, mégis érzékelte a körülötte vibráló hangokat és a lámpák éles fényét, amely áttört a csukott pilláin.

A kórteremben érte a hír: az ágy melletti fiatal lány, Dóra, már nincs többé. Éjszaka ment el csendben. Lilla előtt felvillant az a néhány nappal korábbi jelenet, amikor a tükör előtt állva beszélgettek. Dóra nevetve mesélt a kisfiáról, a közelgő nyárról, az édes eper ízéről. Tele volt tervekkel és várakozással – aztán egyik pillanatról a másikra semmivé lett minden.

Lilla óvatosan végigsimított a halántékán. A valaha dús, hullámos haja helyén alig tapintható pihék maradtak. Amikor tükörbe nézett, egy idegen, törékeny arc nézett vissza rá.

A kezelések közötti szünetekben hazaengedték pár napra. A szobája, a ruhákkal teli szekrény, a sminkkészlet – mind fölösleges kacatnak hatott. Az a láthatatlan korona, amelyet mások tekintetében viselt, súlyos és értelmetlen tehernek bizonyult. Réka ezt már korábban is látta rajta. Fel kellene hívni – gondolta.

– Szia, Réka, Lilla vagyok.

– Jaj, Lilla! Annyira aggódtam érted!

– Csak hallani akartam a hangod.

Sokáig beszélgettek az iskoláról. Lillát hirtelen furcsa vágy fogta el: beülni egy órára, csokit vinni a mindig szigorú Emese tanárnőnek, és látni, ahogy elmosolyodik: „Ugyan, Lilla, nem haragszom.”

A könnyei csendben végigcsorogtak az arcán – tisztító, valódi könnyek voltak.

– Június huszonegyedikén lesz a ballagás. Eljössz? – kérdezte Réka.

– Tizenkilencedikén kezdődik egy újabb kemoterápiás ciklus. Lélekben ott leszek. Küldj majd képeket.

Néhány évvel később Lilla már egyetemen tanult. Az évfolyamtársai hitetlenkedve nézték a régi fotót.

– Teljesen megváltoztál. Igazi nő lett belőled.

– Mintha kicseréltek volna – jegyezte meg végül az egyikük halkan.

Egy tavaszi délután a parkban Lilla véletlenül nekiment egy szemüveges fiúnak. A fiú kezéből kibillent a papírpohár, és a kávé végigcsorgott Lilla hófehér dzsekijén. Zavartan, szinte hadarva kért bocsánatot. Lilla csak nevetett, legyintett, hogy semmi baj. Egy pillanatra összenéztek, aztán ellenkező irányba indultak tovább. Mindkettőjük fejében ugyanaz a gondolat motoszkált: „Ugyan miért figyelne rám egy ilyen ember?..”

Két év telt el. Egy egyetemi előadáson Lillának hirtelen eleredt az orra vére. Azonnal elfogta a rettegés: „Csak ne kezdődjön újra…” A vizsgálatok azonban megnyugtatták – csupán a vérnyomása ingadozott.

Otthon Márk várta. Addigra már együtt éltek.

– Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk? – kérdezte, miközben átölelte.

– Hogyne emlékeznék. Megijedtél és elszaladtál.

– Igaz. De aztán utánad mentem. Rájöttem, ha hagylak elmenni, egész életemben bánnám.

A következő pillanatban Lillát hányinger fogta el. A fürdőszoba hideg kövén zokogott.

– Márk, beteg vagyok! Leukémiám volt… eltitkoltam előled. Azt akartam, hogy nőként láss, ne sajnálatból szeress. És most visszatért! Nem bírom még egyszer…

Márk szótlanul tartotta a vállát, mert nem találta a megfelelő szavakat.

Ekkor lépett be az orvos a friss leletekkel.

– Lilla, minden eredménye rendben. Egyetlen apróság van: várandós. Körülbelül tíz hetes.

– Tessék?.. – suttogta hitetlenkedve.

– Gyermeket hord a szíve alatt.

Márk megszorította a kezét. Lilla könnyei most másfajta könnyek voltak. Nem lezárás ez – hanem kezdet. Még előtte az élet, a szerelem, az anyaság.

„Siess világra, kicsim” – gondolta, miközben tenyerét a hasára simította. – „Már most kimondhatatlanul szeretlek.”