«Elegem lett ebből az egészből» — mondta Réka elszorulva
Szívszorító, nyugtalanító és titokzatos út kezdődik.
Lilla üresen maradt széke nem hagyta, hogy Réka összeszedje a gondolatait. Nélküle az osztályterem kongott az ürességtől, mintha kiszállt volna belőle az élet. Ő adta a hely lüktetését, a zaját, a sodrását. Senki más nem vette észre azt a sűrű, komor árnyékot, amely napról napra szorosabban fonta körül a lányt. Egyedül Réka érezte a sötétség hideg leheletét, és tudta: Lilla akaratlanul is magával húzza őt valami mélyebb, nyugtalanító örvény felé.
Erre azonban nem egyik napról a másikra döbbent rá.
– Lilla, várj! Én oda többet nem megyek – mondta Réka néhány héttel korábban. – És szerintem neked sem kellene.
Az iskolaudvar elágazásánál torpantak meg. Az egyik ösvény a főbejárathoz vezetett, a másik a nyárfák mögött megbújó, félig romos épületszárny felé.
– Most meg mi bajod van? – Lilla türelmetlenül a kabátjához dörzsölte a kezét, és ingerülten nézett rá. A szél csípte az arcukat, a levegő metszően hideg volt. Tíz perc múlva csengettek. Miért kell most ilyen ostobaságokról beszélni?
Réka állta a tekintetét, még akkor is, ha azok a szemek üresnek tűntek.
– Elegem lett ebből az egészből. A „környék sztárjai” szerepből, abból, hogy folyton keménynek próbálunk látszani. A bátyám azt mondta, szánalmas, amit csinálunk. És rájöttem, hogy igaza van.
Lilla hangosan, kihívóan felnevetett.
– A bátyád gyerekkora óta utánam epekedik, és még mindig nem tett le rólam! Mondd meg neki, hogy még álmomban sem érdekel!
Réka csak sóhajtott. A lábuk alatt a friss hóval fedett, jeges buckák halkan ropogtak. A lámpák sárgás fényében Lilla alakja szinte dermedtnek tűnt, akár egy jégszobor, és Rékában ekkor először villant fel a gondolat, hogy talán sokkal nagyobb baj közeleg, mint hitte.
Fehér és halványkék dzsekijében Lilla valóban úgy festett a lámpafényben, mint egy mesebeli jégkirálynő – lenyűgöző volt, mégis megközelíthetetlenül hűvös.
Kiskoruk óta elválaszthatatlanok voltak: közös udvar, homokozó, most pedig az érettségi év. Réka csendesebb, együttérző természet volt, Lilla viszont mindig a figyelem középpontjában érezte jól magát, magabiztosan és következményekkel nem törődve. Tudta, hogyan kell élni úgy, hogy mindenki őt nézze. De mikor távolodtak el egymástól ennyire? És meddig akar még úgy tenni, mintha minden rendben volna?
– Tanulnom kell, ha be akarok jutni az egyetemre. Tudod jól, hogy anyának nincs pénze tandíjra – mondta Réka halkan.
– Ugyan már, simán felvesznek! – legyintett Lilla. – Minden úgy alakul, ahogy kell. Csak lazíts, sodródj az árral!
– Az élet nem kívánságműsor, Lilla. Nem teljesül minden egy csettintésre.
– Majd meglátjuk! – vetette oda, és a régi, elhagyott épületszárny felé indult.
Attól a reggeltől kezdve furcsa gyengeség gyötörte. Fémes íz ült a szájában, gyakran émelygett, és megmagyarázhatatlan kék-zöld foltok jelentek meg a bőrén. Otthon végül az anyjának is szólt.
– Harminchét és fél – mérte a nő a lázát. – És hányingered van?
A következő kérdés élesen csattant:
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz