Lilla üresen maradt széke nem hagyta, hogy Réka összeszedje a gondolatait. Nélküle az osztályterem kongott az ürességtől, mintha kiszállt volna belőle az élet. Ő adta a hely lüktetését, a zaját, a sodrását. Senki más nem vette észre azt a sűrű, komor árnyékot, amely napról napra szorosabban fonta körül a lányt. Egyedül Réka érezte a sötétség hideg leheletét, és tudta: Lilla akaratlanul is magával húzza őt valami mélyebb, nyugtalanító örvény felé.
Erre azonban nem egyik napról a másikra döbbent rá.
– Lilla, várj! Én oda többet nem megyek – mondta Réka néhány héttel korábban. – És szerintem neked sem kellene.
Az iskolaudvar elágazásánál torpantak meg. Az egyik ösvény a főbejárathoz vezetett, a másik a nyárfák mögött megbújó, félig romos épületszárny felé.
– Most meg mi bajod van? – Lilla türelmetlenül a kabátjához dörzsölte a kezét, és ingerülten nézett rá. A szél csípte az arcukat, a levegő metszően hideg volt. Tíz perc múlva csengettek. Miért kell most ilyen ostobaságokról beszélni?
Réka állta a tekintetét, még akkor is, ha azok a szemek üresnek tűntek.
– Elegem lett ebből az egészből. A „környék sztárjai” szerepből, abból, hogy folyton keménynek próbálunk látszani. A bátyám azt mondta, szánalmas, amit csinálunk. És rájöttem, hogy igaza van.
Lilla hangosan, kihívóan felnevetett.
– A bátyád gyerekkora óta utánam epekedik, és még mindig nem tett le rólam! Mondd meg neki, hogy még álmomban sem érdekel!
Réka csak sóhajtott. A lábuk alatt a friss hóval fedett, jeges buckák halkan ropogtak. A lámpák sárgás fényében Lilla alakja szinte dermedtnek tűnt, akár egy jégszobor, és Rékában ekkor először villant fel a gondolat, hogy talán sokkal nagyobb baj közeleg, mint hitte.
Fehér és halványkék dzsekijében Lilla valóban úgy festett a lámpafényben, mint egy mesebeli jégkirálynő – lenyűgöző volt, mégis megközelíthetetlenül hűvös.
Kiskoruk óta elválaszthatatlanok voltak: közös udvar, homokozó, most pedig az érettségi év. Réka csendesebb, együttérző természet volt, Lilla viszont mindig a figyelem középpontjában érezte jól magát, magabiztosan és következményekkel nem törődve. Tudta, hogyan kell élni úgy, hogy mindenki őt nézze. De mikor távolodtak el egymástól ennyire? És meddig akar még úgy tenni, mintha minden rendben volna?
– Tanulnom kell, ha be akarok jutni az egyetemre. Tudod jól, hogy anyának nincs pénze tandíjra – mondta Réka halkan.
– Ugyan már, simán felvesznek! – legyintett Lilla. – Minden úgy alakul, ahogy kell. Csak lazíts, sodródj az árral!
– Az élet nem kívánságműsor, Lilla. Nem teljesül minden egy csettintésre.
– Majd meglátjuk! – vetette oda, és a régi, elhagyott épületszárny felé indult.
Attól a reggeltől kezdve furcsa gyengeség gyötörte. Fémes íz ült a szájában, gyakran émelygett, és megmagyarázhatatlan kék-zöld foltok jelentek meg a bőrén. Otthon végül az anyjának is szólt.
– Harminchét és fél – mérte a nő a lázát. – És hányingered van?
A következő kérdés élesen csattant:
– Ugye nem vagy terhes?
– Nem! – vágta rá Lilla.
– Biztos?
– Teljesen.
Az anyja arca azonnal ellágyult.
– Akkor semmi komoly. Pihenj egy kicsit, elmúlik.
Nem múlt el. Néhány nappal később Lilla a saját szobájában esett össze. A vizsgálatok könyörtelen eredményt hoztak: leukémia.
A kezelés hosszú és kegyetlen volt. Többször lebegett élet és halál határán. Az ilyen pillanatokban minden más eltörpült, csak egyetlen vágy maradt benne élesen és makacsul: élni. „Levegőt… csak levegőt… csak még egyszer hadd kapjak levegőt.”
…nem a jeges sötétségbe!”
– Van pulzusa! Istenem, kislányom, élsz!
A szemhéja ólomsúlyúnak tűnt, nem tudta felnyitni, mégis érzékelte a körülötte vibráló hangokat és a lámpák éles fényét, amely áttört a csukott pilláin.
A kórteremben érte a hír: az ágy melletti fiatal lány, Dóra, már nincs többé. Éjszaka ment el csendben. Lilla előtt felvillant az a néhány nappal korábbi jelenet, amikor a tükör előtt állva beszélgettek. Dóra nevetve mesélt a kisfiáról, a közelgő nyárról, az édes eper ízéről. Tele volt tervekkel és várakozással – aztán egyik pillanatról a másikra semmivé lett minden.
Lilla óvatosan végigsimított a halántékán. A valaha dús, hullámos haja helyén alig tapintható pihék maradtak. Amikor tükörbe nézett, egy idegen, törékeny arc nézett vissza rá.
A kezelések közötti szünetekben hazaengedték pár napra. A szobája, a ruhákkal teli szekrény, a sminkkészlet – mind fölösleges kacatnak hatott. Az a láthatatlan korona, amelyet mások tekintetében viselt, súlyos és értelmetlen tehernek bizonyult. Réka ezt már korábban is látta rajta. Fel kellene hívni – gondolta.
– Szia, Réka, Lilla vagyok.
– Jaj, Lilla! Annyira aggódtam érted!
– Csak hallani akartam a hangod.
Sokáig beszélgettek az iskoláról. Lillát hirtelen furcsa vágy fogta el: beülni egy órára, csokit vinni a mindig szigorú Emese tanárnőnek, és látni, ahogy elmosolyodik: „Ugyan, Lilla, nem haragszom.”
A könnyei csendben végigcsorogtak az arcán – tisztító, valódi könnyek voltak.
– Június huszonegyedikén lesz a ballagás. Eljössz? – kérdezte Réka.
– Tizenkilencedikén kezdődik egy újabb kemoterápiás ciklus. Lélekben ott leszek. Küldj majd képeket.
Néhány évvel később Lilla már egyetemen tanult. Az évfolyamtársai hitetlenkedve nézték a régi fotót.
– Teljesen megváltoztál. Igazi nő lett belőled.
– Mintha kicseréltek volna – jegyezte meg végül az egyikük halkan.
Egy tavaszi délután a parkban Lilla véletlenül nekiment egy szemüveges fiúnak. A fiú kezéből kibillent a papírpohár, és a kávé végigcsorgott Lilla hófehér dzsekijén. Zavartan, szinte hadarva kért bocsánatot. Lilla csak nevetett, legyintett, hogy semmi baj. Egy pillanatra összenéztek, aztán ellenkező irányba indultak tovább. Mindkettőjük fejében ugyanaz a gondolat motoszkált: „Ugyan miért figyelne rám egy ilyen ember?..”
Két év telt el. Egy egyetemi előadáson Lillának hirtelen eleredt az orra vére. Azonnal elfogta a rettegés: „Csak ne kezdődjön újra…” A vizsgálatok azonban megnyugtatták – csupán a vérnyomása ingadozott.
Otthon Márk várta. Addigra már együtt éltek.
– Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk? – kérdezte, miközben átölelte.
– Hogyne emlékeznék. Megijedtél és elszaladtál.
– Igaz. De aztán utánad mentem. Rájöttem, ha hagylak elmenni, egész életemben bánnám.
A következő pillanatban Lillát hányinger fogta el. A fürdőszoba hideg kövén zokogott.
– Márk, beteg vagyok! Leukémiám volt… eltitkoltam előled. Azt akartam, hogy nőként láss, ne sajnálatból szeress. És most visszatért! Nem bírom még egyszer…
Márk szótlanul tartotta a vállát, mert nem találta a megfelelő szavakat.
Ekkor lépett be az orvos a friss leletekkel.
– Lilla, minden eredménye rendben. Egyetlen apróság van: várandós. Körülbelül tíz hetes.
– Tessék?.. – suttogta hitetlenkedve.
– Gyermeket hord a szíve alatt.
Márk megszorította a kezét. Lilla könnyei most másfajta könnyek voltak. Nem lezárás ez – hanem kezdet. Még előtte az élet, a szerelem, az anyaság.
„Siess világra, kicsim” – gondolta, miközben tenyerét a hasára simította. – „Már most kimondhatatlanul szeretlek.”
