— Nóra…

— Nem, válaszolj őszintén. Amikor anyádnak beszéltél a pénzemről, mit éreztél? A férjem voltál, vagy az ő fia?

— Csak megemlítettem, hogy jól keresel. Kérdezett. Mit kellett volna mondanom? Hazudjak?

— Ki kellett volna állnod mellettem — emelkedett fel könyökére Nóra. — Ez a család lényege. Nem az, hogy ti ketten a penészen, a plafonon meg a majdani örökségen osztozkodtok. Hanem az, hogy amikor baj van, a férj nem félrenéz és nem bólogat annak, aki a feleségétől pénzt követel, mintha az a saját kasszája lenne.

— Túlreagálod. Ez csak pénz.

— Neked talán. Nekem viszont határ. Az utolsó. És te most pontosan ezt a határt készül átlépni.

Úgy tűnt, ezt a bizonyos határt Márk már át is lépte.

Másnap reggel Ildikó egy gondosan összetűzött, háromoldalas „felújítási koncepcióval” érkezett. Volt benne belsőépítész, „olyan bútor, amit nem kell szégyellni a vendégek előtt”, sőt még valami különleges, Németországból rendelt vakolat is.

— Háromszáz. Nem forint — jegyezte meg könnyedén, miközben cukrot kanalazott a kávéjába. — És jobb lenne készpénzben. Nem kellene, hogy nyoma maradjon a számlákon.

Nóra a tűzhelynél állt, fakanállal a kezében. Egy pillanatra megmerevedett, majd lassan megfordult, és Márkra nézett.

— Elmondtad neki?

A férfi hallgatott.

— Értem — bólintott Nóra halkan, inkább magának. — Így már világos, ki kivel tart ebben a családban.

— Ugye nem gondolod komolyan? — Márk a kanapé szélén ült, alsónadrágban, kezében bögrével. Az arca tanácstalan volt. — Tényleg el akarsz menni?

— Nem — húzta fel a bőrönd cipzárját Nóra. — Csak megsétáltatom. Rég nem járt levegőn. Ahogy én sem jártam önbecsülés közelében.

Rá sem nézett. A kopott kék bőrönd még az egyetemi éveiből maradt meg, ajándék a szüleitől. Mindig azt mondta, ez a tárgy a lelkiállapotának lakmuszpapírja: minél több igazságtalanság gyűlik körülötte, annál gyakrabban kerül elő az előszobában.

— Ez már túlzás — tette le a bögrét Márk. — Felnőttek vagyunk. Nem lehetne normálisan megbeszélni? Nem kellene rögtön jelenetet rendezni.

— Felnőttek? — kérdezett vissza Nóra csendesen. — A te hatvankét éves anyád úgy turkál a zsebemben, mint egy adóellenőr. Te pedig úgy viselkedsz, mint egy másodikos gyerek, aki a rossz jegyével rohangál a tanár és a szülő között, és nem tudja, kitől retteg jobban.

Nem emelte fel a hangját, mégis minden szava metszett.

— Komolyan azt gondolod, hogy elárultalak? — állt fel Márk, és magára kapta a pólóját. — Csak azért, mert beszéltem anyával a pénzedről?

— Nem az a baj, hogy beszéltél — nézett a szemébe Nóra. — Az a baj, hogy nem volt benned annyi bátorság, hogy azt mondd: „Anya, állj meg. Ez nem a te ügyed.” Könnyebb volt engem odadobni.

— Ez csak átmeneti segítség lenne. Most támogatnánk, később meg…

— Később mi? Visszakapom? Vagy majd újra elhangzik, hogy „de hát család vagyunk”? Elegem van abból, hogy mindig én értsek meg mindenkit. Próbáljátok ki ti is.

— Szóval ennyi? Csak fogod magad és elmész?

— Mit tegyek? Nézzem végig, ahogy az életemet apránként átpakolod anyád pénztárcájába?

— Ez így igazságtalan. Egy csapat vagyunk. Te, én, anya…