«Az én családom az, aki tisztel engem» — mondta Nóra dühösen
Ez igazságtalan és gyáva, mégis felszabadító.
— Nóra, hát te magad mondtad, hogy van félretett pénzed — jegyezte meg Ildikó fáradt hangsúllyal, miközben a teáskanalat olyan erővel szorongatta, mintha legszívesebben valakibe belevágta volna. — Akkor miért áll az ott parlagon? Az anyámnál penészes a plafon! Tudod, mit jelent a penész? Gomba. Az pedig betegség!
Nóra alig tudta türtőztetni magát. Ugyanezt a beszédet már negyedszer hallgatta végig azon a héten. Most éppen a közös vacsora közben, a félig otthagyott árpagyöngy fölött ülve, miközben a férje komoran piszkálta a csirkefasírtot a tányérján.
— Ildikó — szólalt meg higgadt hangon, noha belül forrt benne a düh —, először is: az a megtakarítás az én pénzem. Másodszor: ha valóban gombás a mennyezet, talán a közös képviselethez kellene fordulni, nem hozzám.
— Nahát, milyen okos lettél hirtelen! — csapta össze a kezét az anyós. — Mintha ez rólam szólna! A fiamnak van szüksége segítségre. Ő az én gyerekem, vagyis a te családod is!
— Az én családom az, aki tisztel engem — mondta Nóra, anélkül hogy bárkire ránézett volna. Ízlelgette a mondatot, és tetszett neki az íze. — Nem az, aki két lábon járó pénztárcának néz.
A szobára nehéz csend telepedett. Márk ekkor hangosan hátratolta a székét, majd azzal a tipikus, „ez azért nem ilyen egyszerű” hanghordozással megszólalt:
— Nóra… miért reagálsz ennyire? Anyu lakása egyszer úgyis a miénk lesz, nem?
— Köszönöm, hogy ilyen nyíltan kimondtad: „lesz”. Szóval már előre beáraztad az én pénzemből a jövőbeni örökséged plafonját?
— Ezt most túlzásba viszed — nevetett fel idegesen Márk. — Ez csak segítség. Család vagyunk.
— Család? Az, amikor én két munkahelyen hajtok, te pedig bólogatsz anyukádnak, valahányszor kér „egy keveset” függönyre, orvosra, rokon gyerekeire, konyhára, mennyezetre, az életére? És te ott állsz mellette, és csak annyit mondasz: „Nóra, hát ő az anyám…”
— Neked is olyan, mintha az anyád lenne — szúrta oda Ildikó gúnyosan, miközben újratöltötte a teáját, mintha nem egy közelgő földrengés epicentrumában ülne. — Egyébként a te édesanyád hol van? Hányszor segített neked? Én viszont úgy bántam veled, mint a lányommal. Adtam recepteket, felügyeltem a lakásotokra, amíg nyaraltatok. A függönyödet is én szegtem fel.
— Nem kértem. És nem fizettem érte háromszázezer forintot — állt fel Nóra az asztaltól. — Bemegyek dolgozni. Holnap határidőm van.
Csendesen ment ki. Nem csapta be az ajtót — azzal elárulta volna, hogy még számít neki. Pedig minden erejével azon volt, hogy elhitesse magával: már nem érdekli.
Késő este, amikor a kanapén feküdtek egymás mellett, Márk úgy kezdett beszélni, mintha semmi sem történt volna.
— Nóra, értsd meg… Anyu egyedül van. Nehéz neki. Kevés a nyugdíja. A felújítás fontos. Tényleg van ott penész. És magas a vérnyomása is.
— Nekem meg az idegeim mennek tönkre — felelte Nóra, a plafont bámulva. — És egyre inkább úgy érzem, hogy ebben a házasságban inkább befektetés vagyok, mint társ. Szeretsz engem, vagy csak kényelmes együtt élni valakivel, akinek van megtakarítása?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz