Eszterben megfeszült valami. Eszébe villant, amikor Gergő nemrég jókedvűen, kissé kapatosan állított haza. A gondolat, hogy talán nem csak a barátok társasága miatt volt olyan derűs, hirtelen féltékenységgel töltötte el.

Hogy lehiggadjon, felkapta a táskáját, és azzal az ürüggyel, hogy bevásárol, elment otthonról. Márk, érezve, hogy túlfeszítette a húrt, végül magára kapta a ruháit. Nem sokkal később Levente érkezett haza az iskolából. A férfi rögtön benézett hozzá.

— Na, mivel kínzod magad, bajnok? — kérdezte könnyed hangon.

— Tanulok — morogta a fiú kedvetlenül.

— Ugyan már, ráér az! Menj ki focizni, aztán később átnézzük együtt.

Levente meglepetten nézett rá, de nem kellett kétszer biztatni: már rohant is le a labdával az udvarra.

Kisvártatva Nóra is megjött. Márk őt is megszólította.

— Hogy halad a suli, szépségem?

— Az érettségire készülünk — felelte hűvösen.

— És merre tovább?

— Anya szerint orvosira kellene mennem… — bizonytalankodott.

— Az hosszú évekig tart, és nem is fizet fényesen. Én biztos nem erőltetném.

Nóra arca felderült.

— Pont ezt próbálom neki mondani!

— Te mit szeretnél igazán?

— Rendőr lennék.

— Akkor jogi kar! Az illik hozzád.

A bátorítástól felvillanyozva Nóra azonnal a szobájába sietett, és leült a laptop elé, hogy utánanézzen a jogi egyetemeknek.

Miközben Nóra lelkesen böngészte a felvételi követelményeket és a különböző egyetemek honlapját, a ház másik felében korántsem volt ilyen derűs a hangulat.

Este Gergő fáradtan állított haza, ám alighogy belépett, Eszter indulatos szemrehányásokkal fogadta. A vita tárgya ezúttal az „osztálytárs Vivien” volt, akinek a neve újra gyanús színezetet kapott Eszter fejében. A nappaliban közben Levente a videojáték után kimerülten dőlt az ágyra, a leckéje érintetlen maradt. Másnap reggel újabb felelősségre vonás várt rá.

Nóra eközben összeszedte a bátorságát, és közölte az anyjával: esze ágában sincs orvosira jelentkezni. Esztert hidegzuhanyként érte a kijelentés. Évek óta győzködte a lányát, különórákra költött, terveket szőtt — most pedig minden borulni látszott.

— Hogyhogy nem adod be? — csattant fel. — Az orvosi pálya biztos megélhetést jelent!

— Nem akarok fél életemen át tanulni, hogy aztán fillérekért robotoljak! — felelte Nóra elszántan. — Márk bácsi is megért engem!

Az ajtó hangosan bevágódott mögötte.

Eszter kimerülten rogyott le a kanapéra, halántéka lüktetett. Nem sokkal később Márk jelent meg az előszobában, utazótáskával a kezében.

— Köszönöm a vendéglátást, de indulnom kell. Otthon sikerült elsimítani a dolgokat — mondta derűsen.

— Rendben — sóhajtotta Eszter fásultan.

— Próbáljatok békében élni — tette hozzá Márk, majd kilépett az ajtón.

Eszter még csak fel sem állt utána. Nem érdekelte, hogy elmegy. Csak egyetlen dolgot kívánt: ne jöjjön vissza többé.