— Balesete volt — hadarta. — Semmi komoly, csak kisebb koccanás, de a másik sofőr üvöltözik. Teljesen kiborult, egyedül van. Mennem kell…

— Most azonnal? — Dóra hangja megremegett, bár igyekezett higgadt maradni. — Hívjon rendőrt, azért vannak.

— Tudod, milyen feszült ilyenkor mindenki! És nincs mellette senki. Gyorsan elintézem, legfeljebb egy óra.

Dóra végül két órán át ült mozdulatlanul a gyertyafényben. Márk nem tért vissza. A pincérek szó nélkül elvitték az érintetlen fogásokat. Ő a túlpart fényeit bámulta, és próbálta visszatartani a szemébe gyűlő könnyeket. Amikor kiitta a borát, fizetett, és csendben távozott.

Márk csak éjfél után ért haza.

— Micsoda nap… — sóhajtotta, miközben ledobta a kabátját. — Igazából semmiség volt, egy meghúzott lökhárító. Csak az a fickó csinálta a jelenetet. A biztosítása lejárt, így inkább fizettem, hogy ne legyen rendőrségi ügy. Elrendeztem.

— És Réka?

— Jól van. Hazavittem, maradtam egy kicsit, ittunk teát. Tudod… megrázta az egész, és egyedül volt.

Az az „egyedül” súlyosan nehezedett a levegőre. Mintha neki nem lenne felesége. Mintha Dóra nem egyedül töltötte volna az estét ünneplő ruhában egy üres asztalnál. Márk nem bántani akarta — egyszerűen észre sem vette.