— Te mégis kinek képzeled magad?! Márk, hallod ezt? Takarodjatok innen!

Úgy kiabált, mint egy megsértett gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Márk tanácstalanul állt, mintha két irányba húznák egyszerre. Dóra nem emelte fel a hangját, de nem is hátrált.

Abban a pillanatban valami átbillent benne. Hirtelen tisztán látta, mennyibe került az állandó „kötelesség”: Dóra magánya, félretett közös tervek, az örökös belső vívódás. Rádöbbent arra is, hogy a túlzó segítség valójában Rékát tartja gyermeki függésben.

— Elég, Réka — mondta végül élesen.

A kiabálás abbamaradt.

— Dórának igaza van. A bátyád vagyok, nem a megmentőd. Segíteni fogok, de ésszel. És a családom érdekeit szem előtt tartva.

Odalépett Dóra mellé. A döntés megszületett.

Réka zokogása kísérte őket az ajtóig. Az autóban hosszú ideig csend ült közöttük.

A piros lámpánál Márk megszólalt:

— Sajnálom.

Dóra bólintott. Nem diadal volt a szemében, csak mély megkönnyebbülés. A vihar elvonult. Mostantól ugyanazon az oldalon álltak.