— Lebuktathatjuk magunkat.

— És ha igen?

— Még nem állok készen! — tört ki belőle, bár továbbra is suttogott. — Majd én döntöm el, mikor és hogyan derül ki minden!

— Már döntöttél — mondta Lilla fáradtan. — Szavak nélkül is.

Abban a pillanatban kristálytisztán megértette: nem fáj.

Undorodik.

— Menjünk vissza — szólalt meg aztán emelt hangon, túlzott lelkesedéssel. — Milyen barátságos ez a konyha!

Márk összerezzent, és átkarolta volna.

Lilla finoman, de határozottan kibújt az ölelésből, és visszasétált a nappaliba.

Leült Benedek mellé, és szándékosan közelebb húzódott hozzá. A férfi gondolkodás nélkül átölelte — természetesen, erőlködés nélkül.

— Kinga, segíthetek valamiben? — kérdezte Lilla.

— Nem, már majdnem kész… De hol van Márk?

— Tényleg, hová tűnt? — csatlakozott Benedek. — Csak nem egy egész vasúti menetrendet kell kivárnunk?

Lilla gyorsan a térdére csapott.

— Aú!

— Célozgatás nélkül — súgta oda.

Kinga semmit sem vett észre, és elindult a férjét keresni.

— Muszáj itt maradnunk? — kérdezte Lilla halkan.

— Már megbántad?

— Ez nem ünneplés. Inkább komédia.

— Ha most lelépünk, az feltűnő lesz.

— Legyen az.

— Várjuk meg az éjfélt.

— Azt mondják, ahogy kezded az évet, olyan lesz a folytatás.

— Kipróbáltam. Nem igaz.

Kinga visszatért.

— Márknak megfájdult a feje. Lepihent egy kicsit.

Lilla felállt.

— Akkor mi inkább indulunk. Nem zavarunk tovább.

A hideg utcára érve letépte a nyakláncot, a kapocs engedett, az ékszer a hóba repült.

— Meghibbantál? — hajolt le azonnal Benedek. — Ez arany!

És akkor Lilla sírni kezdett.

Igazán.

— Ostoba voltam… Mindent elrontottam… Mindenkinek…

— Gyere — mondta Benedek nyugodtan. — Tudom, hol búcsúztatjuk az óévet.

Néhány perccel később egy apró grúz étterem bejárata előtt álltak.

— Komolyan gondolod? — kérdezte Lilla könnyes szemmel.

— Teljesen. Foglaltam asztalt.

A nő ránézett, és hosszú idő után először érezte, hogy akadálytalanul jut levegőhöz.

— Menjünk — mondta Benedek halkan. — Kezdjük tiszta lappal. Hazugságok nélkül.