Lilla még fel sem fogta teljesen, hová csöppent, amikor a folyosón feltűnt Márk alakja.

Kilépett a nappaliból, és egy pillanatra megdermedt. Az arcára fagyott, előre begyakorolt mosoly hirtelen oda nem illő maszkká vált, mintha rossz előadás díszletébe került volna.

— Ő itt a barátnőm, Lilla — jelentette be Benedek élénken, és finoman előrébb terelte őt.

— Hoztunk pezsgőt, meg egy kis kaviárt is — tette hozzá Benedek könnyed hangon.

— Igazán kedves tőletek — bólintott Kinga, miközben átvette a szatyrot. — Gyertek beljebb, ne ácsorogjatok az ajtóban. Érezzétek magatokat otthon.

Ezzel sarkon fordult, és eltűnt a konyha irányába.

Lilla mozdulni sem bírt. Úgy állt ott, mintha a parkettához szegezték volna.

Nem az fagyasztotta földbe, hogy idejött. És nem is Márk döbbent, már-már kísértetet látó tekintete.

Hanem az a nyaklánc.

Kinga nyakában pontosan ugyanaz az ékszer csillogott.

Ugyanaz a finom ívű medál.
Ugyanazok a mélyvörösen izzó gránátkövek.
Még a lánc hossza is hajszálra megegyezett.

Mintha tükörbe nézett volna.