A legfájóbb azonban a gardróbszekrény volt. Az ajtók tárva-nyitva álltak — a ruháim viszont eltűntek. A helyükön hatalmas kötött pulóverek, elnyűtt köntösök és kockás férfiingek lógtak.

— Hol vannak a dolgaim? — kérdeztem alig hallhatóan.

— Az erkélyen — felelte Ilona higgadtan, mögém lépve. — Zsákokba pakoltam a gönceidet. Rékának szüksége van a szekrényre. Hamarosan szül, hová tegye a babakelengyét? Neked meg annyi ruhád van, kibírod egy darabig. Nem lesz bajuk a zsákokban.

A konyha felől ekkor kilépett Márk. Melegítőnadrág volt rajta, a térdénél kinyúlva, a pólóján foltok éktelenkedtek. Fáradtnak és megtörtnek látszott. Amikor meglátott, lesütötte a szemét.

— Eszter… szia. Mi csak…

Ránéztem, és próbáltam felidézni magamban azt az érzést, ami még egy héttel ezelőtt is élt bennem iránta. Kerestem valami kapaszkodót, egy szikrát, bármit.

De odabent csak üresség volt. Mintha valaki egyetlen mozdulattal kitörölt volna belőlem mindent, ami ehhez a lakáshoz, ehhez az élethez és ehhez a férfihoz kötött. És ebben a dermedt csendben éreztem, hogy a valódi magyarázat még csak most következik.