Márkra néztem.

— Tudtam, hogy ide fogod költöztetni az egész pereputtyodat. Éreztem, hogy előbb-utóbb megjelenik a komplett kíséreted. Világosan megmondtam: ebben a lakásban csak ketten élünk, te és én. Sem anyuka, sem húgocska.

Nem vettél komolyan. Lecseréltetted a zárat a saját otthonomban. A holmimat pedig száműzted az erkélyre.

— Nem dobtuk ki, csak odatettük! — cincogta Réka.

— Ennek már nincs jelentősége.

Ránéztem az órára.

— Negyedóra múlva érkezik Gábor. Tapasztalt ember, jogász. A fiának vásárolta meg az ingatlant. A szerződésben egyértelműen szerepel, hogy üresen kell átadni.

Márk rogyottan zuhant le egy székre.

— Eszter… mit tettél? Mihez kezdünk most? A garzonunkat kiadtuk… a pénzből rendeztük Réka tartozásait…

— Ez a ti döntésetek volt — vágtam rá. — Üdv a piacgazdaságban.

Ekkor megszólalt a csengő.

Óvatosan lépkedtem a szétszórt, idegen tárgyak között, és ajtót nyitottam. A küszöbön Gábor állt: magas, csontos férfi, szemüvegben, hóna alatt irattartóval. Mögötte két erős testalkatú férfi várakozott, takarító cég logójával ellátott egyenruhában. A tekintetükből azonban látszott, hogy nem a felmosó a fő eszközük.

— Eszter — biccentett udvariasan. — Az átadás-átvételi jegyzőkönyv nálam van. Bár úgy látom, az ingatlan még nincs felkészítve az átadásra.

Belépett, és fintorogva megérezte a sült hagyma szagát. Végigmérte a dermedten álló családot.

— Jó napot kívánok. Tájékoztatom önöket, hogy én vagyok az új tulajdonos. A tulajdoni lap kivonata nálam van. Pontosan két órájuk van — pillantott az elegáns karórájára —, hogy elhagyják a lakást. Ami itt marad, azt a határidő után hulladékként kezeljük.

— Ehhez nincs joga! — kiáltotta Ilona, a mellkasához kapva. — Terhes nő van itt! Rendőrt hívunk!

— Nyugodtan — felelte Gábor, miközben elővette a telefonját. — Én is megteszem. A jogosulatlan lakáshasználat és az önbíráskodás nem játék. Ráadásul a parkettát eláztatták zsírral — ez már rongálás. Büntetőeljárást szeretnének, vagy inkább békésen távoznak?

Ilona döbbenten meredt rá, majd Márkra nézett segítségért. De Márk a fejét fogva ült, és pontosan tudta, hogy nincs több lépése.

— Pakoljatok — mondta végül rekedten. — Benedek… ezt tényleg hagyod?

— Anya! — ordította akkorát, hogy Réka összerezzent. — Ez nem a mi lakásunk! Vége! Eladta! Szedd össze a dolgaidat, mielőtt még nagyobb baj lesz!

A következő harminc perc úgy pergett le, mint egy rosszul vágott film felgyorsított jelenete. Ilona ide-oda cikázott a szobák között, közben szitkozódva tépte le a fogasról a köntöseit.

Ilona tovább száguldozott a lakásban, egyik helyiségből a másikba, közben a vállfáról cibálta le a pongyoláit, és fennhangon átkozott, mintha mindenért én lennék a felelős, visszamenőleg az összes őséig.

Réka egy doboz tetején kuporgott, hangosan zokogott, és azt hajtogatta, hogy beindultak a fájásai. Ám amikor észrevette, hogy Gábor valóban a mentőket hívja a 103-as számon, hirtelen elhallgatott, mintha elvágták volna a hangját.

Az öt nagy, fekete szemeteszsákba gyömöszölt holmimat, amelyeket korábban a balkonra száműztek, Gábor emberei szó nélkül visszahozták. Gondosan a fal mellé tették őket, mintha törékeny értéket pakolnának.
— Eszter, a taxi úton van — közölte higgadtan az új tulajdonos. — Oda viszi, ahová kéri. A költségeket a cég állja. Elnézést a kellemetlenségekért.
— Köszönöm, Gábor — feleltem csendesen.