Kézbe vettem a bőröndömet, és még egyszer végignéztem a lakáson. A látvány olyan volt, akár egy csatatér: szétszórt pelenkák, feldöntött székek, a padlón sötét, zsíros foltok. De már nem éreztem sem dühöt, sem fájdalmat. Ez nem az én háborúm volt többé.

Kiléptem a ház elé. A hűvös, őszi levegő arcon csapott, kitisztította a fejem. A bejárat melletti padon ott ült az egész társaság, körülöttük kockás utazótáskák, nejlonzacskók, dobozok halomban. Réka papírzsebkendővel törölgette az orrát. Ilona idegesen bökdöste a telefonját, nyilván távoli rokonokat hívogatott kétségbeesetten. Márk kicsit távolabb állt, cigarettázott.

Amikor meglátott, eldobta a csikket, és felém indult.
— Eszter… — a szeme vörös volt és könnyes. — Ezt nem teheted velünk. Ez kegyetlen. Hiszen család voltunk. Hibáztam, ostobán viselkedtem. Próbáljuk meg helyrehozni! Visszaadjuk a pénzt, felbontjuk a szerződést. Anyát elköltöztetem valahová…

Ahogy néztem őt, megdöbbentem, hogy három évet éltem mellette. Hogy vele osztottam meg az ágyamat, közös nyaralásokról álmodoztam, gyerekeket terveztem. Most egy idegen állt előttem — gyenge, bizonytalan férfi, aki a saját jóságát akarta bizonyítani az én rovásomra.

— Az adásvétel lezárult, Márk. Nincs visszaút. És mi sem vagyunk többé család. Amikor a ruháimat szemeteszsákokba tömted, akkor döntöttél.

— De hová menjek most? — tárta szét tanácstalanul a karját. — Kijelentkeztem a nagymamám lakásából, hogy eladhassuk…

— Menj az édesanyádhoz, Márk. Az egyszobásba. Éljetek együtt, ahogy mindig is szerettétek volna.

Megérkezett a taxi, én pedig beszálltam.
— A repülőtérre? — kérdezte a sofőr.
Elmosolyodtam, talán először ezen a hosszú napon, és éreztem, hogy kiegyenesedik a hátam.
— Nem. A Siófok Hotelbe.

Holnap pedig elkezdődik az új életem.

Az autó lassan elindult. A visszapillantó tükörben még láttam, ahogy Márk visszasétál a padhoz, ahol Ilona már hevesen hadonászva kiabál neki. A hangjuk azonban nem jutott el hozzám. Felhúztam az ablakot. A kocsi belsejét finom bőrillat és drága parfüm töltötte meg — pontosan olyan illat, mint amilyennek a jövőmet képzeltem.

❦

— Elment az eszed? Lakást akarsz? Most komolyan? Tényleg természetesnek gondolod, hogy több millió forintot érő ingatlant írjak a nevedre csak azért, mert az én pénzemen élsz, és naponta ránézel a lányodra?

— Ugyan már, mi ebben a különös? — vont vállat közönyösen Gábor. — Sajnálod a saját gyereked apjától? Van új férjed, fiatal, majd együtt megkeresitek újra.

Őszintén szólva teljesen kimerültem. Ha nem íratod át a lakást, akkor vidd magadhoz Lillát. Akár holnap. Elegem van abból, hogy pórázon tartott, ingyenes bébiszitterként éljek.