— Egy év… másfél? — ismételtem lassan.

— Hát persze. Mit gondoltál? — telepedett le kényelmesen a kanapém karfájára. — Nem fogom a lányomat és az unokámat utcára tenni. Te úgyis egész nap dolgozol, csak aludni jársz haza. Neked aztán mindegy. Kaptál egy kisebb szobát, még kanapét is tettünk bele. A háló és a nappali Rékáéknak kell majd. Nekik térre van szükségük.

Végignéztem rajtuk. Márk kerülte a tekintetem. Réka arcán pimasz magabiztosság ült. Ilona pedig már kész forgatókönyvet írt a következő két évemről.

Az egészben az volt a legkevésbé meglepő, hogy pontosan tudtam, hová vezet ez. Amikor egy hónapja Márk először hozakodott elő a „szegény rokonokkal”, már akkor éreztem, hogy ebből baj lesz. Akkor határozottan nemet mondtam. Ők pedig úgy döntöttek, hogy az én nemem nem számít, ha nem vagyok jelen.

Szó nélkül elővettem a telefonomat.

— Mit csinálsz? — feszült meg Márk. — Eszter, ne rendezz jelenetet. Anya főzött levest, üljünk le, beszéljük meg…

— Nem vagyok éhes.

Tárcsáztam. A kicsengés hosszú másodpercekig tartott.