Ujjait tördelve járkált tovább, és alig hallhatóan ismételgette, hogy minden félresiklott, semmi sem úgy alakult, ahogyan elképzelte. Szótlanul figyeltem. Apró rezdüléseit is észrevettem: hogy kerüli a pillantásomat, idegesen rángatja az inge gallérját, és újra meg újra a telefonjára sandít, mintha egy hívásra várna, amely majd egy csapásra megfordítja az egészet.

Később, már este, váratlanul megszólalt:

– És hová akarsz költözni, ha kimondják a válást?

– Albérletbe megyek. Már meg is néztem néhány megfelelő lakást.

Az arca megfeszült a döbbenettől.

– Vagyis mindent elrendeztél? Még lakást is találtál?

– Igen. Munkahelyet is váltottam. Így ki tudom fizetni a bérleti díjat.

Úgy huppant le a székre, mintha egyszerre elhagyta volna az ereje. Rég nem láttam a szemében ezt a kifejezést: nem düh volt benne, hanem tanácstalanság.

Váratlan következmények

Egy hét elteltével megszaporodtak a telefonhívások.

– Anyám szerint teljesen elment az eszed – mondta Levente, miközben a pulóvere ujját gyűrögette. – Azt állítja, könyörögnöm kellene, hogy maradj.