– És te mit feleltél neki?

– Azt… hogy te már nem figyelsz rám… – elakadt a szava. – Aztán egyszer csak azt kérdezte: „Biztos, hogy nem te voltál az, aki évekig nem hallotta meg őt?”

Alig tudtam visszatartani a mosolyomat. Az anyja mindig éleslátó volt.

Három nappal később beállított hozzánk a barátja, Benedek.

– Felfogod egyáltalán, mit művelsz? – rontott be köszönés nélkül. – Levente teljesen kikészült. Azt mondja, még beszélni sem akarsz vele.

– De igen, hajlandó vagyok beszélni – feleltem nyugodtan. – Csak nem arról, hogy bármi áron együtt maradjunk. Inkább arról, hogyan lehet ezt méltósággal lezárni.

Benedek Leventére pillantott, aki az ajtóban állt, lehajtott fejjel.

– Nem lehet, hogy te sem tudod igazán, mit szeretnél? – kérdezte tőle csendesebben.

Levente nem válaszolt. A padlót bámulta, és először az egész vita kezdete óta nem tűnt sem ingerültnek, sem támadónak – csupán elveszettnek.

A felismerés pillanata

Két hét telt el így. Egyik este Levente szokatlanul halk léptekkel jött haza. Az asztalra tett egy dobozt a kedvenc süteményeimmel – meglepett, mert már régóta nem figyelt az ilyen apróságokra.