A kulcsokat a csomagtartó peremére tette. A fém halk koccanása az éjszakában mégis élesen visszhangzott.

– A Lenin utcában béreltem egy lakást. Régi építésű ház, még megmaradt a régi hangulatából. Fél évre írtam alá a szerződést, aztán majd kiderül. Az autó velem jön – az én nevemen van, a hitelt is én fizetem. Neked marad ez a ház minden bútorával, gépével, az új festéssel… és mindazzal, amit itt töltöttünk.

– Réka, megőrültél?! – csattant fel Márk, a bor mámorának nyoma sem maradt, csak a nyers indulat. – Miféle lakás? Miféle költözés? Negyvenhét éves vagy! Ki vár rád? Egyedül nem boldogulsz majd!

– Ezt most megtudjuk – zárta le a csomagtartót. – Hiszen mindig azt mondtad: „Ugyan, hova menne?” Hát most elmegyek.

Megkerülte az autót, és kinyitotta a vezetőoldali ajtót.

– Várj! – Márk megragadta a könyökét; a tenyere izzadt és forró volt. – Nincs jogod ezt tenni! Család vagyunk! Huszonöt év! Egy ostoba megjegyzés miatt mindent kidobsz? Csak kicsúszott a számon… előfordul! Nem rossz szándékból mondtam!