Réka a férfi kezére nézett a karján, majd a szemébe.

– A szeretet nem így hangzik, Márk. A „tűrd még egy kicsit” nem egy asszonynak szól, hanem egy megvénült udvari kutyának. Én pedig nem vagyok kutya. Élni akarok.

Finoman, de határozott mozdulattal kiszabadította magát.

– És ami a türelmet illeti: az ma este pontosan kilenc óra tizenöt perckor fogyott el. Amikor elkezdted azt a történetet az „öreg lóról”.

Beült a volán mögé, és beindította a motort.

Márk a kitárt kapunál maradt, papucsban, gyűrött trikóban, lelógó hassal – most valahogy egyszerre tűnt dühösnek és szánalmasan elveszettnek. Hadonászott, kiabált utána, de a felhúzott ablak mögött a szavak már csak tompa zajként érkeztek.

Réka felkapcsolta a fényszórót. A fénykúp kirajzolta a férfi alakját a kapuban… a hortenziás virágágyást, amelyet minden vasárnap ő gyomlált… és a vörös téglás homlokzatot.

A házat, amely egykor a büszkesége volt – és amelyből mára ketrec lett.

Rálépett a gázpedálra.

Az autó zúgása lassan beleolvadt az éjszakába, mire Réka leparkolt a Kossuth Lajos utcai bérház előtt. A harmadik emeletig kellett felcipelnie a bőröndöt – lift nem volt, a lépcsőház pedig dohos, múlt századi szagokat lehelt. Minden foknál úgy érezte, mintha ólmot húzna maga után, pedig valójában csak néhány ruha és pár személyes holmi lapult a csomagban.