Amikor kinyitotta az ajtót, a lakás állott levegője és a finom porréteg fogadta. Felkapcsolta a villanyt: a mennyezetről csupasz égő lógott, sápadt fénye végigkúszott a keskeny előszobán, ahol a tapéta itt-ott felpöndörödött a falról. Behúzta maga után a bőröndöt, kétszer ráfordította a kulcsot, majd hátát az ajtónak vetve lassan lecsúszott a földre.

A drága selyemruhában ült a kopott linóleumon.

A telefon rezgése váratlanul törte meg a csendet. A kijelzőn ez állt: „Szeretett férjem”.

Elutasítás.

Újra csörgött.

Megint elutasítás.

Üzenet érkezett: „Gyere vissza! Mit fognak szólni az emberek? Ez szégyen!”

Réka keserűen elmosolyodott. Tehát ez a lényeg – nehogy kitudódjon.

Kikapcsolta a készüléket. A lakásra sűrű, nehéz csönd telepedett.

Itt nem volt beépített mosogatógép, sem gerinckímélő matrac, sem falnyi képernyő. Egy öreg, középen megsüllyedt kanapé állt a szobában, egy virágmintás viaszosvászonnal letakart asztal, és az ablak, amelyen túl a város tompa morajlása hallatszott.

Kiment a konyhába, megnyitotta a csapot. Először barnás víz csorgott, aztán kitisztult a sugár. Teleengedett egy poharat, és egy hajtásra kiitta. Hideg volt és meglepően jóízű.