Soha nem volt allergiás – egyszer tüsszentett csupán.

„De hát most megtehetem” – villant át rajta. – „Holnap utánanézek az órarendnek… Fizetés jövő héten.”

A gondolat törékeny volt, szinte félénk – mint amikor egy apró hajtás áttöri az aszfalt repedését.

De már ott élt benne.

Nem tudta biztosan, visszamegy-e még valaha Márkhoz. Lehet, hogy egy hét múlva, amikor elfogy a pénze vagy az ereje, újra összepakol, és lesütött szemmel visszatér az aranykalitkába, hogy hallgassa a „vén ló” történeteket.

De az is lehet, hogy nem.

Először huszonöt év alatt fogalma sem volt róla, mit hoz a következő nap.

És ebben a bizonytalanságban, valahol mélyen a gyomra táján, a megszokott rettegés helyén valami forró és lüktető érzés ébredt. Élni akaró, éhes erő.

Elővette a táskájából a tortásdobozt – azt a szeletet, amelyet még a vita közben csent el és rejtett el gyorsan.

Kézzel tört belőle. A piskóta édes volt, konyakkal átitatott.

Ott állt a konyhában, egyedül, krémmel maszatolt ujjal, és sírva ette a süteményt.

A könnyei a viaszosvászonra hullottak, összekeveredve a morzsákkal.

De ezek az ő könnyei voltak.

Az ő tortája.

Az ő éjszakája.

Egy szalvétával megtörölte az arcát.

– Nem dől össze a világ… Megoldom – mondta halkan, mégis határozottan.

Aztán felállt, és megágyazott a süppedős kanapén.

Holnap új nap virrad.

És abban a napban már senki sem fogja neki azt mondani, hogy tűrjön tovább.