– Remek járgány, Réka! – rikkantotta Balázs egy csuklással. – Márk nem sajnálta rá a pénzt! Egy ilyen terepjáró pont kell ide!

– A törlesztőt én fizetem érte, Norbert úr – mondta váratlanul, tekintetét az úton tartva.

– Tényleg? – hökkent meg. – De hát közös a kassza, nem? Mit számít?

– Nagyon is számít – válaszolta halkan, és indexelt.

Az újépítésű ház előtt tette ki őket. Nem fordult azonnal haza; még néhány utcát megtett, majd egy éjjel-nappali áruház parkolójában állt meg. Leállította a motort.

A csendben csak a hűlő motor halk pattogása hallatszott.

Elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást, és a fizetési számláján maradt összeget átküldte a megtakarítási számlára. Negyvenhétezer hrivnya… nem sok… de kezdetnek elég lesz.

Kiszállt, felnyitotta a csomagtartót.

Egy sötétkék, oldalán karcos bőrönd feküdt benne, mellette egy nagy sporttáska.

A bőröndbe téli ruhák és csizmák kerültek; a táskában nyári holmik, fehérnemű, iratok, valamint egy kis doboz az édesanyja fülbevalóival.

Más nem jött vele: sem a vasaló, sem az Emesétől kapott edénykészlet, sem a tengerzöld szatén ágynemű, amelyet fél éven át keresgélt.

Minden ott maradt a „teljes” otthon falai között.

Lezárta a csomagtartót, és visszaindult.

Márk az ajtóban várta, majdnem teljesen levetkőzve – csak trikó és alsó volt rajta –, kezében egy pohár ásványvízzel.

– Na végre! Jó sokáig furikáztad őket… Balázs megint a horgászatairól mesélt? – ásított, és lustán megvakarta a hasát. – Figyelj… az asztalt rendbe kéne tenni… segítenék én, de belenyilallt a derekamba… biztos megfáztam, amikor kimentem cigizni. Szedd össze gyorsan, hogy holnap ne maradjon ez a felfordulás…

Réka szó nélkül elsétált mellette a nappali felé.

A nappaliban valóban úgy festett minden, mintha egy forgószél söpört volna végig az asztalon: egymásra tornyozott, mosatlan tányérok, gyűrött szalvéták, zsíros foltok és szószcsíkok mindenütt.

– Hallod egyáltalán, amit mondok? – csoszogott utána Márk. – Mi ez a nagy csend? Elfáradtál? Hát vállald, te ragaszkodtál ehhez az ünnepléshez. Huszonöt év csak egyszer van.

Réka nem felelt. Az asztalhoz lépett, és felvette a széken hagyott táskáját.

– Márk – szólalt meg végül, és felé fordult.

– Tessék?

– Gyere ki velem egy percre. Megmutatom az ajándékodat.

A férfi arca felderült.

– Komolyan? Most? Éjjel? Mit találtál ki, vettél nekem egy autót? – felnevetett a saját tréfáján. – Vagy egy csónakot? Na, ne húzz! Menjünk!

Papucsba bújt, és trikóban, alsónadrágban kilépett a tornácra. A levegő hűvös volt, nedves föld és orgona illata keveredett benne.

Réka megnyomta a távirányítót. A csomagtartó fedél lassan felnyílt.

Márk közelebb lépett, és belenézett.

A vigyor fokozatosan leolvadt az arcáról.

– Egy bőrönd? – nézett rá értetlenül. – Mi ez, valami meglepetésutazás? A Maldív-szigetekre készülsz? És ez a táska miért van itt?

Réka odalépett, úgy állt meg, hogy az utcai lámpa fénye tisztán megvilágítsa az arcát. Különös könnyűség járta át, mintha egy szoros, régóta viselt páncélt oldott volna le magáról.

– Ez nem kirándulás, Márk. Elmegyek.