– Lesz meglepetés, Márk. Igazi meglepetés – felelte halkan.

A hangja egyenletesen csengett, akár egy régi hűtőszekrény monoton zúgása a konyha sarkában. Az autó csomagtartójában – amelyet ma szokatlanul közel parkolt a kapuhoz, nem pedig a garázs mellé – ott lapult egy bőrönd. Nem az a nagy, amellyel öt éve Törökországba utaztak, hanem a másik: Réka kopott, egyetemi éveiből maradt kofferje, élete kezdetének tárgyi emléke.

A vacsora még majdnem három órán át tartott. Réka, mint egy kifogástalan háziasszony, gondosan ügyelt arra, hogy senki pohara ne maradjon üres, minden tányér időben cserélődjön, és a vendégek egyetlen kívánsága se maradjon teljesítetlen. Közben azonban egyre tisztábban érezte, hogy számára ez az este nem csupán ünnep, hanem határvonal is, amely után semmi sem marad a régiben.

A háziasszony szerepét hibátlanul vitte tovább: figyelte, kinél ürül a pohár, kinek fogyott el a saláta, hol kell új szalvétát adni. Léptei könnyedek voltak, mozdulatai begyakoroltak, mintha egy precízen beállított szerkezet működne benne, amely nem tévedhet.