– Hova mennél? – pislogott zavartan. – Valami kiküldetés? Nyaralás? Mi ez az egész ostobaság ilyenkor?

– Elhagylak. Végleg.

A férfi megdermedt. Úgy bámulta, mintha idegen állna előtte, nem a felesége.

– Ittál valamit? – próbált erőltetett mosolyt varázsolni. – Réka, ne bolondozz… jó volt a vicc, elég volt… Gyere inkább vissza, és pakold el azt az asztalt.

– Az asztal mostantól a te gondod – felelte higgadtan. A táskájából elővette a kulcscsomót, rajta a kis házikó alakú kulcstartóval. – Vagy fogadj fel valakit. Több pénzed marad, hiszen rám már nem kell költened.

A kulcsokat a csomagtartó peremére tette. A fém halk koccanása az éjszakában mégis élesen visszhangzott.

– A Lenin utcában béreltem egy lakást. Régi építésű ház, még megmaradt a régi hangulatából. Fél évre írtam alá a szerződést, aztán majd kiderül. Az autó velem jön – az én nevemen van, a hitelt is én fizetem. Neked marad ez a ház minden bútorával, gépével, az új festéssel… és mindazzal, amit itt töltöttünk.

– Réka, megőrültél?! – csattant fel Márk, a bor mámorának nyoma sem maradt, csak a nyers indulat. – Miféle lakás? Miféle költözés? Negyvenhét éves vagy! Ki vár rád? Egyedül nem boldogulsz majd!

– Ezt most megtudjuk – zárta le a csomagtartót. – Hiszen mindig azt mondtad: „Ugyan, hova menne?” Hát most elmegyek.

Megkerülte az autót, és kinyitotta a vezetőoldali ajtót.

– Várj! – Márk megragadta a könyökét; a tenyere izzadt és forró volt. – Nincs jogod ezt tenni! Család vagyunk! Huszonöt év! Egy ostoba megjegyzés miatt mindent kidobsz? Csak kicsúszott a számon… előfordul! Nem rossz szándékból mondtam!

Réka a férfi kezére nézett a karján, majd a szemébe.

– A szeretet nem így hangzik, Márk. A „tűrd még egy kicsit” nem egy asszonynak szól, hanem egy megvénült udvari kutyának. Én pedig nem vagyok kutya. Élni akarok.

Finoman, de határozott mozdulattal kiszabadította magát.

– És ami a türelmet illeti: az ma este pontosan kilenc óra tizenöt perckor fogyott el. Amikor elkezdted azt a történetet az „öreg lóról”.

Beült a volán mögé, és beindította a motort.

Márk a kitárt kapunál maradt, papucsban, gyűrött trikóban, lelógó hassal – most valahogy egyszerre tűnt dühösnek és szánalmasan elveszettnek. Hadonászott, kiabált utána, de a felhúzott ablak mögött a szavak már csak tompa zajként érkeztek.

Réka felkapcsolta a fényszórót. A fénykúp kirajzolta a férfi alakját a kapuban… a hortenziás virágágyást, amelyet minden vasárnap ő gyomlált… és a vörös téglás homlokzatot.

A házat, amely egykor a büszkesége volt – és amelyből mára ketrec lett.

Rálépett a gázpedálra.

Az autó zúgása lassan beleolvadt az éjszakába, mire Réka leparkolt a Kossuth Lajos utcai bérház előtt. A harmadik emeletig kellett felcipelnie a bőröndöt – lift nem volt, a lépcsőház pedig dohos, múlt századi szagokat lehelt. Minden foknál úgy érezte, mintha ólmot húzna maga után, pedig valójában csak néhány ruha és pár személyes holmi lapult a csomagban.

Amikor kinyitotta az ajtót, a lakás állott levegője és a finom porréteg fogadta. Felkapcsolta a villanyt: a mennyezetről csupasz égő lógott, sápadt fénye végigkúszott a keskeny előszobán, ahol a tapéta itt-ott felpöndörödött a falról. Behúzta maga után a bőröndöt, kétszer ráfordította a kulcsot, majd hátát az ajtónak vetve lassan lecsúszott a földre.