A drága selyemruhában ült a kopott linóleumon.

A telefon rezgése váratlanul törte meg a csendet. A kijelzőn ez állt: „Szeretett férjem”.

Elutasítás.

Újra csörgött.

Megint elutasítás.

Üzenet érkezett: „Gyere vissza! Mit fognak szólni az emberek? Ez szégyen!”

Réka keserűen elmosolyodott. Tehát ez a lényeg – nehogy kitudódjon.

Kikapcsolta a készüléket. A lakásra sűrű, nehéz csönd telepedett.

Itt nem volt beépített mosogatógép, sem gerinckímélő matrac, sem falnyi képernyő. Egy öreg, középen megsüllyedt kanapé állt a szobában, egy virágmintás viaszosvászonnal letakart asztal, és az ablak, amelyen túl a város tompa morajlása hallatszott.

Kiment a konyhába, megnyitotta a csapot. Először barnás víz csorgott, aztán kitisztult a sugár. Teleengedett egy poharat, és egy hajtásra kiitta. Hideg volt és meglepően jóízű.

– Üdv itthon, Réka – suttogta az ablak üvegében tükröződő alaknak.

A félelem émelyítő hullámként kúszott fel benne.

Másnap be kell mennie dolgozni. Válaszolni a kíváncsi tekintetekre, miért nem otthon aludt. Összeszámolni a maradék forintokat a lakbér kifizetése után – alig marad valamije élelemre.

Márk nem fogja annyiban hagyni. Megjelenik majd, könyörög, fenyeget, vagy épp sajnáltatja magát. Ráuszítja a rokonságot is – Emese biztosan telefonál majd kioktató hangon… ugyanaz az Emese, aki fél éve vált el.

Levente vasárnap hívni fog. Neki mindent őszintén elmond. Ő mindig is jobban értette őt, mint bárki más.

Huszonöt év közös élet – több mint megszokás. Olyan, mint két fa, amelyek gyökerei összefonódtak a föld alatt: ha szét akarják tépni, az élő szövet szakad.

Leült az ablak mellé egy hokedlire. Lent egy taxi suhant el, a sárga fénykörben egy fiatal pár csókolózott.

Eszébe jutott, hogy öt éve mennyire szeretett volna beiratkozni egy virágkötő tanfolyamra. Márk akkor kinevette: „Ugyan már! Allergiás vagy a virágporra. És egy vagyonba kerül! Inkább locsold meg a palántáimat.”

Soha nem volt allergiás – egyszer tüsszentett csupán.

„De hát most megtehetem” – villant át rajta. – „Holnap utánanézek az órarendnek… Fizetés jövő héten.”

A gondolat törékeny volt, szinte félénk – mint amikor egy apró hajtás áttöri az aszfalt repedését.

De már ott élt benne.

Nem tudta biztosan, visszamegy-e még valaha Márkhoz. Lehet, hogy egy hét múlva, amikor elfogy a pénze vagy az ereje, újra összepakol, és lesütött szemmel visszatér az aranykalitkába, hogy hallgassa a „vén ló” történeteket.

De az is lehet, hogy nem.

Először huszonöt év alatt fogalma sem volt róla, mit hoz a következő nap.

És ebben a bizonytalanságban, valahol mélyen a gyomra táján, a megszokott rettegés helyén valami forró és lüktető érzés ébredt. Élni akaró, éhes erő.

Elővette a táskájából a tortásdobozt – azt a szeletet, amelyet még a vita közben csent el és rejtett el gyorsan.

Kézzel tört belőle. A piskóta édes volt, konyakkal átitatott.

Ott állt a konyhában, egyedül, krémmel maszatolt ujjal, és sírva ette a süteményt.

A könnyei a viaszosvászonra hullottak, összekeveredve a morzsákkal.

De ezek az ő könnyei voltak.

Az ő tortája.

Az ő éjszakája.

Egy szalvétával megtörölte az arcát.

– Nem dől össze a világ… Megoldom – mondta halkan, mégis határozottan.

Aztán felállt, és megágyazott a süppedős kanapén.

Holnap új nap virrad.

És abban a napban már senki sem fogja neki azt mondani, hogy tűrjön tovább.