– Anya, ez csak átmeneti! Már csak egy hónap! Kérlek, tartsatok ki!

– Nem – mondta ki Tibor határozottan. – Keressenek albérletet. Ezen a héten költözzenek el.

Márk felugrott a székről, arca lángolt.

– Most komolyan? Hova menjenek? Két hónapot ígértetek!

– Így van – bólintott Tibor. – De nem számoltunk azzal, hogy idáig fajul a helyzet. A párod gyakorlatilag kiszorít minket. Ezt nem viselem tovább.

– Akkor nem számít a boldogságom? – kiáltotta Márk. – Végre családom van, társam, és ti hátba támadtok?

– Senki sem támad hátba – válaszoltam csendesen. – De nem kötelességünk eltartani egy tiszteletlen nőt három gyerekkel. Oldjátok meg a saját életeteket.

Márk kiviharzott, az ajtó csapódása visszhangzott a folyosón. A nappaliból tompa vita hangjai szűrődtek át, majd Kinga felháborodott hangja erősödött fel.

Fél óra múlva mindketten elénk álltak. Kinga karba tett kézzel, gőgös arccal nézett ránk.

– Tehát utcára tesznek minket? Gyerekekkel együtt? – kezdte élesen. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen emberek.