Este, amikor belépett, a folyosón állítottam meg.

– Márk, a párod ellenünk hangolja a gyerekeket. Ellenségek lettünk a saját lakásunkban. Vidd el őket még ma. Nem várok tovább.

– Egy hét sem telt még el, anya…

– Nem érdekel. Ma elmentek. Ha nem, rendőrt hívok.

Márk arca elsápadt. Láttam rajta, hogy most értette meg: nem fenyegetőzöm, hanem döntöttem.

– Rendben – mondta halkan, majd még egyszer, mintha saját magát is győzködné. – Rendben.

Bement a nappaliba. Néhány másodperc múlva Kinga éles sikolya hasított végig a lakáson.

– Tessék?! Most azonnal?! Megőrültél? Hová mennénk ilyenkor, este tízkor?!

– Szállodába – felelte Márk fáradt nyugalommal. – Kiveszek egy szobát. Holnap keresünk albérletet.

– Szállodába? Tudod, mennyibe kerül egy éjszaka? Legalább ötvenezer forint! Nincs ennyi pénzed!

– Lesz – vágta rá kimerülten. – Csomagoljatok.

Kinga teljesen elvesztette az önuralmát. Zokogott, kiabált, vádaskodott. A gyerekek is sírni kezdtek, rohangáltak egyik helyiségből a másikba, mintha még az utolsó percekben is fel akarnák forgatni a lakást.