– Utállak benneteket! – ordította Réka, és gyűlölettel nézett rám. – Rosszak vagytok! Gonoszak!

Nem szóltam vissza. Tibor mellettem állt, némán. Csak vártunk, hogy vége legyen.

Egy óra múlva a bőröndök a bejáratnál sorakoztak. Kinga kabátot kapott magára; az arca csupa könny volt, a sminkje elkenődött.

– Jól jegyezzétek meg – sziszegte felénk. – Ti tettétek tönkre ezt a családot. Márk soha nem fog nektek megbocsátani!

Kiviharzott. A gyerekek utána indultak. Benedek még visszafordult, és leköpött a padlóra az előszobában. Réka nyelvet öltött és grimaszolt.

Márk az ajtóban maradt egy pillanatra. Szótlanul nézett ránk.

– Én sem bocsátok meg – mondta végül halkan. – Önzők vagytok. Nem számít a boldogságom.

Az ajtó becsapódott. Csend lett.

A falnak dőltem, és mély levegőt vettem. Tibor átölelt.

– Jól tettük – suttogta. – Más választásunk nem volt.

Körbejártuk a lakást. Mindenütt rendetlenség: csokipapírok, mosatlan edények, foltok a padlón és a falakon. Szó nélkül nekiálltam takarítani. Lépésről lépésre haladtam, mintha ezzel törölném ki az elmúlt heteket is. Tibor segített.