Sajnálom? Nem.

Harmincnyolc éves. Felnőtt ember. A saját döntését hozta meg. Figyelmeztettük – nem hallgatott ránk.

Most viselje a következményeit. Ha el akar tartani egy nőt és három neveletlen gyereket, tegye. Ha minden keresetét rájuk költi, az az ő dolga. Ha öt ember zsúfolódik össze egyetlen szobában, az is az ő választása.

Mi pedig? Mi békében élünk a háromszobás lakásunkban. Nincs kiabálás, nincs mocsok, nincs egy öntelt nő, aki tologatja a bútorainkat és parancsolgat.

Lehet, hogy valaki azt mondja: kegyetlen anya vagyok, aki elűzte az egyetlen fiát.

Ez nem igaz. Márk maradhatott volna. Egyedül. Kinga és a gyerekek nélkül.

Ő azonban őket választotta. Akkor legyen így.

Az otthonom az enyém és a férjemé. Nem a fiam élettársáé, aki még csak nem is a felesége.

Harmincnyolc évesen családot akar? Rendben. De a saját erejéből. Saját lakásban. A saját gyermekeivel – ha majd lesznek.

De hogy egy kész, négytagú családot költöztessen a szüleihez, és még el is várja, hogy mi tartsuk el őket? Az elfogadhatatlan.

Ha idegen gyerekeket akar nevelni, gondoskodjon róluk ő maga. Megbántam? Egyáltalán nem.

Nem fogom az életemet örökös bébiszitterkedésre pazarolni más gyerekei mellett. És a saját házamban senki nem fog dirigálni nekem.