– Jó napot – mondta röviden. – Kinga vagyok.

Mosoly nem kísérte a bemutatkozást. Határozott léptekkel lépett be, mintha nem először járna nálunk. A gyerekek utána özönlöttek, kabátjaikat a földre hajítva az előszobában.

Leültünk az asztalhoz. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de Kinga kurtán felelt, alig nézett rám, és közönyösen tologatta az ételt a tányérján.

A gyerekek hangosan, rendetlenül ettek. A nagyobbik kézzel markolta a falatokat. A lány kiborította a poharát, a kompót végigfolyt az abroszon. A legkisebb hisztizni kezdett:

– Ezt nem kérem! Csokit akarok!

Kinga rá sem pillantott, a telefonjába merült.

Márk erőltetett mosollyal próbálta fenntartani a társalgást, de a levegő egyre feszültebb lett.

Egy óra múltán elmentek. A férjemmel némán álltunk neki rendet tenni. Morzsák mindenütt, foltos terítő, sáros lábnyomok a padlón.

– Mit gondolsz? – kérdezte végül.

Csak sóhajtottam. Nem volt mit mondani.

Egy hét elteltével Márk egyedül jött. Komoly arccal ült le velünk szemben.

– Nagy kérésem lenne – kezdte.