– Kinga, semmi gond nincs vele – feleltem higgadtan.

– Dehogynem. Ez így vállalhatatlan – vágta rá.

Lassan felé fordultam, és igyekeztem nyugodt tekintettel ránézni.

– Ebben a lakásban én döntöm el, milyen edényt használok a saját konyhámban.

Csak egy lenéző horkantás volt a válasz. Sarkon fordult, kiviharzott a nappaliba, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek az ablakok.

Az igazi megpróbáltatás azonban a harmadik hétre esett. Kinga addigra teljesen beleélte magát abba, hogy ő itt az úrnő. Parancsokat osztogatott, mintha cselédek vennék körül.

– Emese, töröld le a port a gyerekszobában! – szólt rá egy délután. – Vastagon áll mindenhol.

– Tibor, este ne kapcsolja be a tévét! A gyerekek tanulnak!

– Nem kellene ilyen hangosan beszélgetniük, zavaró.

Nem akartam elhinni, amit hallok. A saját otthonomban oktatnak ki arról, hogyan viselkedjek?

Egy este munkából hazaérve megtorpantam az ajtóban. A nappali teljesen átalakult. A kanapé másik falhoz került, a fotel a sarokba volt száműzve, a szekrényt pedig elfordították.

– Mi történt itt? – kérdeztem csendesen.

– Így praktikusabb – vont vállat közönyösen Kinga. – A régi elrendezés nem tetszett.

Azonnal megkerestem Tibort, és elmondtam neki mindent. Láttam rajta, ahogy egyre jobban forr benne a düh.

– Ebből elég – jelentette ki végül. – Beszélünk Márkkal.

Aznap este behívtuk a fiunkat a konyhába, és magunkra csuktuk az ajtót.

– Márk, ez tarthatatlan – kezdte Tibor. – Kinga úgy viselkedik, mintha az övé lenne ez a lakás. Utasítgat, átrendezi a bútorokat. Idegennek érezzük magunkat a saját otthonunkban.

Márk arca elsápadt.

– Apa, nem rosszindulatból teszi! Csak szeretné, ha mindenkinek kényelmesebb lenne!

– Kinek kényelmesebb? – csattantam fel. – Folyton zaj van, rendetlenség. A gyerekek szemtelenek, Kinga nem pakol el maga után. Úgy érzem magam, mint egy házvezetőnő!

– Anya, ez csak átmeneti! Már csak egy hónap! Kérlek, tartsatok ki!

– Nem – mondta ki Tibor határozottan. – Keressenek albérletet. Ezen a héten költözzenek el.

Márk felugrott a székről, arca lángolt.

– Most komolyan? Hova menjenek? Két hónapot ígértetek!

– Így van – bólintott Tibor. – De nem számoltunk azzal, hogy idáig fajul a helyzet. A párod gyakorlatilag kiszorít minket. Ezt nem viselem tovább.

– Akkor nem számít a boldogságom? – kiáltotta Márk. – Végre családom van, társam, és ti hátba támadtok?

– Senki sem támad hátba – válaszoltam csendesen. – De nem kötelességünk eltartani egy tiszteletlen nőt három gyerekkel. Oldjátok meg a saját életeteket.

Márk kiviharzott, az ajtó csapódása visszhangzott a folyosón. A nappaliból tompa vita hangjai szűrődtek át, majd Kinga felháborodott hangja erősödött fel.

Fél óra múlva mindketten elénk álltak. Kinga karba tett kézzel, gőgös arccal nézett ránk.

– Tehát utcára tesznek minket? Gyerekekkel együtt? – kezdte élesen. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen emberek.

– Tisztességes ember nem rendezkedik át más lakásában engedély nélkül – felelte Tibor keményen.

– Micsoda hang! – sikította Kinga. – Márk, hallod? A szüleid megaláznak!