– Halljuk – felelte az apja bizalmatlanul.

– Kingának felmondták az albérletét. A tulajdonos sürgeti a kiköltözést. Nincs elég pénze új helyre, minden a gyerekekre megy. Arra gondoltam… talán befogadhatnátok őket egy időre. Nem sokáig. Két hónap, amíg találunk megoldást.

Megütközve néztem rá.

– Márk, öten? Hozzánk? Két teljes hónapra?

– Anya, egy kicsit összehúznátok magatokat. A hálótok nagy. A gyerekek beköltöznének az én régi szobámba. Kinga aludhatna a nappaliban a kanapén. Mindenki elférne.

– És te? – kérdezte az apja.

– Én is a nappaliban lennék Kingával. Napközben dolgozom, este hazajövök.

Ismét összenéztünk. A férjem arcán látszott, mennyire ellenzi az ötletet. Talán most kellett volna határozottan nemet mondanunk. De Márk olyan reménykedve figyelt minket.

– A boldogságomat akarjátok, igaz? – folytatta. – Végre megtaláltam azt a nőt, akivel családot szeretnék. Nehéz neki három gyerekkel egyedül. Segítsetek. Csak két hónap.

Szavak nélkül ültem ott, és éreztem, hogy a döntés súlya lassan rám nehezedik, miközben pontosan tudtam, hogy bármit is mondok, azzal megváltozik az életünk ritmusa a következő időszakra.