Márk lesütötte a szemét, nem szólt.

– Egy hetetek van – ismételte Tibor. – Találjatok lakást, és költözzetek.

Kinga dühösen megpördült, és bevágta maga mögött a nappali ajtaját.

Az ezt követő napok még feszültebbé váltak. Kinga látványosan semmibe vett minket. A gyerekek is átvették a hangnemét. Benedek minden apró megjegyzésre visszafeleselt.

– Maga nem mondhatja meg, mit csináljunk! – vágta oda.

Réka szándékosan kiborította a vizet, morzsákat szórt szét a padlón. A legkisebb pedig állandóan sírt, éjszaka is, így alig aludtunk.

Kinga ráadásul a gyerekek előtt hergelte őket.

– Látjátok, milyen kegyetlen a nagymama és a nagypapa? Ki akarnak tenni bennünket. Nem számítotok nekik.

A tekintetükben már nyílt ellenszenv tükröződött. Egyre nehezebben viseltem ezt a légkört. Végül felhívtam Márkot a munkahelyén.

– Azonnal gyere haza. Beszélnünk kell.

Este, amikor belépett, a folyosón állítottam meg.

– Márk, a párod ellenünk hangolja a gyerekeket. Ellenségek lettünk a saját lakásunkban. Vidd el őket még ma. Nem várok tovább.

– Egy hét sem telt még el, anya…

– Nem érdekel. Ma elmentek. Ha nem, rendőrt hívok.

Márk arca elsápadt. Láttam rajta, hogy most értette meg: nem fenyegetőzöm, hanem döntöttem.

– Rendben – mondta halkan, majd még egyszer, mintha saját magát is győzködné. – Rendben.

Bement a nappaliba. Néhány másodperc múlva Kinga éles sikolya hasított végig a lakáson.

– Tessék?! Most azonnal?! Megőrültél? Hová mennénk ilyenkor, este tízkor?!

– Szállodába – felelte Márk fáradt nyugalommal. – Kiveszek egy szobát. Holnap keresünk albérletet.

– Szállodába? Tudod, mennyibe kerül egy éjszaka? Legalább ötvenezer forint! Nincs ennyi pénzed!

– Lesz – vágta rá kimerülten. – Csomagoljatok.

Kinga teljesen elvesztette az önuralmát. Zokogott, kiabált, vádaskodott. A gyerekek is sírni kezdtek, rohangáltak egyik helyiségből a másikba, mintha még az utolsó percekben is fel akarnák forgatni a lakást.

– Utállak benneteket! – ordította Réka, és gyűlölettel nézett rám. – Rosszak vagytok! Gonoszak!

Nem szóltam vissza. Tibor mellettem állt, némán. Csak vártunk, hogy vége legyen.

Egy óra múlva a bőröndök a bejáratnál sorakoztak. Kinga kabátot kapott magára; az arca csupa könny volt, a sminkje elkenődött.

– Jól jegyezzétek meg – sziszegte felénk. – Ti tettétek tönkre ezt a családot. Márk soha nem fog nektek megbocsátani!

Kiviharzott. A gyerekek utána indultak. Benedek még visszafordult, és leköpött a padlóra az előszobában. Réka nyelvet öltött és grimaszolt.

Márk az ajtóban maradt egy pillanatra. Szótlanul nézett ránk.

– Én sem bocsátok meg – mondta végül halkan. – Önzők vagytok. Nem számít a boldogságom.

Az ajtó becsapódott. Csend lett.

A falnak dőltem, és mély levegőt vettem. Tibor átölelt.

– Jól tettük – suttogta. – Más választásunk nem volt.

Körbejártuk a lakást. Mindenütt rendetlenség: csokipapírok, mosatlan edények, foltok a padlón és a falakon. Szó nélkül nekiálltam takarítani. Lépésről lépésre haladtam, mintha ezzel törölném ki az elmúlt heteket is. Tibor segített.

Éjfélre újra tisztaság lett. Leültem a kanapéra, és hallgattam a csendet. A régóta hiányzó, nyugodt csendet.