Végül igent mondtunk. Két hónapra.

Kinga a gyerekekkel csütörtökön érkezett. Taxiból szálltak ki, és annyi csomagot pakoltak ki a csomagtartóból, mintha nem átmenetileg, hanem végleg költöznének. Bőrönd, sporttáska, doboz – egymás után kerültek elő.

– Ezt mind hová tegyük? – kérdezte Kinga, köszönés helyett, miközben körbehordozta a tekintetét a lakásban.

Szó nélkül mutattam meg a szobákat. A rend percek alatt szertefoszlott. A gyerekek ruhái az ágyakon landoltak, játékok gurultak szét a padlón, Kinga pedig gondolkodás nélkül tuszkolta be a saját ruháit a nappali szekrényébe, mintha mindig is ott lett volna a helyük.

– Mi a wifi jelszava? – kiáltotta a legidősebb fiú a folyosóról.

Bediktáltam. Már pötyögte is a telefonjába, aztán eltűnt a képernyő mögött. Egy köszönöm sem hangzott el.

Estére a lakás inkább hasonlított egy zsúfolt kollégiumra, mint otthonra. A gyerekek rohangáltak egyik helyiségből a másikba, csapkodták az ajtókat, kiabáltak. A legkisebb sírt, a középső teljes hangerőn bömböltette a zenét.