Egy hét múlva Márk hívott. Nem vettem fel. Tibor sem. Utána üzenetek érkeztek: szemrehányások, vádak, kegyetlenséggel illetett bennünket, azt írta, magára hagytuk a legnehezebb pillanatban.

Nem válaszoltam. Nem volt mit mondanom.

Egy hónap elteltével ismerősök meséltek róluk. Márk kivett egy egyszobás lakást a város szélén. Öten élnek ott: ő, Kinga és a három gyerek. Szűkösen, drágán, egyik napról a másikra.

Hát tanuljon belőle.

Kinga egyszer felhívott. Pénzt követelt. Azt mondta, Márk nem bírja egyedül, a gyerekeknek támogatás kell.

Röviden feleltem:

– Felnőttek vagytok. Oldjátok meg.

Sértéseket vágott a fejemhez, majd letette. Azóta sem keresett.

Fél év telt el. Tiborral végre nyugalomban élünk. Nincs állandó zaj, nincs idegen jelenlét a saját otthonunkban.

A hírek szerint Márk lefogyott, megviselt lett. A fizetése kevés. Kinga naponta elégedetlenkedik, a gyerekek tiszteletlenek. A pénz pedig folyik ki a kezük közül: három gyerek, albérlet, rezsi.

Sajnálom? Nem.

Harmincnyolc éves. Felnőtt ember. A saját döntését hozta meg. Figyelmeztettük – nem hallgatott ránk.

Most viselje a következményeit. Ha el akar tartani egy nőt és három neveletlen gyereket, tegye. Ha minden keresetét rájuk költi, az az ő dolga. Ha öt ember zsúfolódik össze egyetlen szobában, az is az ő választása.

Mi pedig? Mi békében élünk a háromszobás lakásunkban. Nincs kiabálás, nincs mocsok, nincs egy öntelt nő, aki tologatja a bútorainkat és parancsolgat.

Lehet, hogy valaki azt mondja: kegyetlen anya vagyok, aki elűzte az egyetlen fiát.

Ez nem igaz. Márk maradhatott volna. Egyedül. Kinga és a gyerekek nélkül.

Ő azonban őket választotta. Akkor legyen így.

Az otthonom az enyém és a férjemé. Nem a fiam élettársáé, aki még csak nem is a felesége.

Harmincnyolc évesen családot akar? Rendben. De a saját erejéből. Saját lakásban. A saját gyermekeivel – ha majd lesznek.

De hogy egy kész, négytagú családot költöztessen a szüleihez, és még el is várja, hogy mi tartsuk el őket? Az elfogadhatatlan.

Ha idegen gyerekeket akar nevelni, gondoskodjon róluk ő maga. Megbántam? Egyáltalán nem.

Nem fogom az életemet örökös bébiszitterkedésre pazarolni más gyerekei mellett. És a saját házamban senki nem fog dirigálni nekem.

❦

– Segíts már, utalj át anyunak ötvenezer forintot a születésnapjára, most épp elég szorosan állok anyagilag – vetette oda Márk, mintha csak azt kérdezné, mi legyen a vacsora.

– Ezt most komolyan gondolod? – Nóra megdermedt a konyhaasztal túloldalán. A frissen főtt kávé illata még ott lebegett a levegőben, de a nő gyomra hirtelen görcsbe rándult. Igyekezett higgadt arcot vágni, noha belül villámcsapásként érte a kérés.

Márk hátradőlt a széken, karját összefonta a mellkasa előtt. A rendszerint nyílt és barátságos tekintete most feszültté vált, a homloka közepén apró ránc húzódott.