Kinga közben kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és sorozatot nézett, mintha a zaj nem is hozzá tartozna.

Én a konyhába húzódtam, hogy legalább a vacsora körülményei nyugodtak legyenek. Reméltem, hogy egy csendes étkezés összejön. Tévedtem.

A gyerekek berobbantak, felkapták az asztalon hagyott kekszet, és már rohantak is vissza, morzsacsíkot húzva maguk után.

– Óvatosabban, kérlek – szóltam rájuk halkan.

A legidősebb hátrapillantott, fintorgott egyet, majd válasz nélkül továbbment.

Az asztalnál sem lett könnyebb. Egyikük sem tudott megülni a helyén. Folyton felpattantak, átnyúltak a tálakért. A legkisebb véletlenül fellökte a poharát, a narancslé végigfolyt a köntösömön.

– Kérj bocsánatot – mondtam határozottabban.

A kisfiú azonnal sírni kezdett, Kinga pedig ingerülten rám nézett.

– Ne beszéljen így a gyerekemmel! Még kicsi!

Elakadt a szavam. Letöröltem magamról a levet egy szalvétával. Tibor komoran ült mellettem, de nem szólt közbe.

Vacsora után a gyerekek a tévé elé telepedtek mesét nézni. Kinga ismét elfoglalta a helyét a kanapén. Az asztalt egyedül pakoltam le, elmostam a tányérokat, feltöröltem a ragacsos padlót. Segítség szóba sem került – Kinga a telefonját görgette, fel sem nézett.