A gyerekek ételt követeltek. Főztem nekik kását, készítettem szendvicseket. Turmáltak a tányérban, fintorogtak.

– Nem kérek kását! Palacsintát akarok!

– Ez rossz! Csinálj mást!

Összeszorított foggal ismételgettem magamban: csak átmeneti, csak két hónap.

Az esték sem hoztak megkönnyebbülést. Amikor Márk hazaért, együtt vacsoráztunk, és Kinga rendre szóba hozta a pénzt.

– Márk, a nagynak új kabát kell. Tudsz rá adni?

– Persze – válaszolta gondolkodás nélkül.

– A kicsinek sportcipő. Olyan ötvenezer forint körül lesz.

– Rendben.

Hallgattam, és nem értettem. Ennyi pénz egy gyerekcipőért, amit pár hónap alatt kinő? Márk azonban mindenre igent mondott.

Két hét elteltével Kinga egyre gyakrabban tett megjegyzéseket.

– A fürdőszoba csempéje elég régimódi. Ideje lenne felújítani.

– A hűtőben alig van valami. Vehetnétek jobb minőségű ételeket.

– Az internet is lassú. A gyerekek tanulásához gyorsabb kellene.

Lenyeltem a válaszokat. Tibor napról napra komorabb lett.

Egyik reggel, miközben a tűzhely előtt állva a reggelit készítettem, Kinga belépett a konyhába. Körbenézett, majd a tekintete megakadt a főzőlapon, és az arcára olyan kifejezés ült ki, mintha valami súlyos kifogásolnivalót fedezett volna fel.