Réka arca nyugodt maradt, a hangja sem remegett.

– Most is ezt mondom. Megbocsátottam neked már régen. De attól még nem akarlak visszafogadni. És nem szeretnék új fejezetet kezdeni veled.

– Akkor mégis mit akarsz? – csattant fel Gábor, egyre türelmetlenebbül.

Réka lehunyta a szemét egy pillanatra. Felidézte azt az estét, amikor a férfi feldúltan rontott be a lakásba, ideges mozdulatokkal dobálta be a ruháit ugyanabba a bőröndbe, amely most is a kezében volt. Aztán szenvedélyesen magyarázta, hogy más életre vágyik. Nem csupán másmilyenre – egy másik nővel közösre. A húszéves Vivienről beszélt, aki mellett fiatalnak és energikusnak érzi magát. A lány gyermektelen, így – érvelt akkor – nem kell majd senkivel vitáznia. Mennyire összeillenek, milyen harmonikus párt alkotnak. Hiszen Vivien nála jóval fiatalabb, míg Réka hét évvel idősebb volt Gábornál – ezt akkor külön hangsúllyal említette.

Azon a napon Réka úgy érezte, mindene összeomlott. A házassága, a családja, és talán a hite is abban, hogy még várhat rá valódi, kiegyensúlyozott boldogság. Kétségbeesetten kérlelte a férfit, hogy gondolja át, mit tesz, legalább a gyerekek miatt maradjon. Gábor azonban csak vállat vont.

– Az én gyerekem itt egy van, róla majd én gondoskodom. A tieid a te felelősséged – vetette oda kurtán.

Azzal elment. Az akkor ötéves Benedek sokáig nem értette, miért nem lakik többé velük az apja. A tizenhat éves Eszter csak szótlanul vállat vont, míg a tizennyolc éves Levente – aki sosem találta a hangot a mostohaapjával – titkon megkönnyebbült, hogy végre csend lesz a házban.

Most pedig Gábor visszatért, mintha magától értetődő lenne, hogy egész évben rá vártak, és szilveszterkor majd tárt karokkal engedik be. Csakhogy senki arcán nem tükröződött öröm. Sem Rékáén, sem a gyerekekén, sőt még a lépcsőházban álldogáló szomszédokén sem, akik kíváncsian vagy épp megvetően méregették.

– Legalább hadd lássam a fiamat. Szeretnék neki ajándékot adni. Emlékszel a tavalyi szilveszterre? Milyen jó volt együtt! Miért nem lehetne mindent helyrehozni? – próbálkozott újra.

Miközben beszélt, szinte látta maga előtt a feldíszített nappalit, az ünnepi asztalt, a pezsgős poharakat. Már-már biztos volt benne, hogy néhány szó még, és beléphet. Réka azonban a bejárati ajtófélfának támaszkodva, karba tett kézzel figyelte, és esze ágában sem volt félreállni.

– Egy éve még család voltunk. Most már nem vagyunk azok. Minden megváltozott, Gábor. Menj el.

– Apa? – hallatszott a folyosóról Benedek hangja.

A kisfiú jelent meg az előszobában, az egyetlen, akinek az arcán őszinte öröm villant. Gábor úgy kapaszkodott ebbe a pillantásba, mintha mentőöv lenne. Elmosolyodott, letette a bőröndöt, és sietve kinyitotta, hogy elővegye belőle a gondosan becsomagolt játék kisautót, miközben már szólásra nyitotta a száját.

– Most figyelj csak, kisfiam, hoztam neked valamit – mondta, és már nyúlt is a bőröndbe.

– Télapó! – kiáltotta Benedek hirtelen, és az arca egy pillanat alatt felragyogott.

Gábor zavartan pislogott. Nem értette, miről beszél a fia. A következő másodpercben azonban észrevette, hogy nincs egyedül az előszobában. Mellette ott állt egy piros ruhás, fehér szakállas alak. Először azt hitte, valamelyik szomszéd tréfálkozik, de hamar ráébredt, hogy a jelmezes férfi nem vendégségbe ugrott be rövid időre. Magabiztosan állt ott, mintha joga lenne hozzá. Nem hozzá érkezett – hanem a feleségéhez.