– Benedek, nézd csak, mit hozott neked a Télapó! – mondta vidáman az idegen, és egy nagy dobozt nyújtott át, ami inkább állatszállítóra emlékeztetett.

A kisfiú izgatott sikollyal kapta ki a kezéből. A rács mögött egy apró, élénk szemű kiskutya mocorgott.

– Anya! Igazi kutyát kaptam! Sajátot!

Benedek úgy rohant be a lakásba a hordozóval, mintha a világ legnagyobb kincsét találná benne. Gábor ajándéka, a gondosan csomagolt kisautó, ott maradt a nyitott bőröndben. A férfi tehetetlenül nézett a fia után, majd találkozott Réka tekintetével. Ugyanazzal a melegséggel nézett most a jelmezes férfira, ahogyan egykor rá szokott. Ez a pillantás már nem neki szólt.

– Zoltán, gyere be rendesen – nevetett Réka. – Vedd le azt a szakállt, Benedek már rég nem hisz a Télapóban.

Gábor dermedten figyelte, ahogy a mesebeli figura egy mozdulattal hétköznapi férfivá válik. Nem volt kérdés, miért jött. Őt várták. Ő foglalta el azt a helyet, amely valaha Gáboré volt.

A lakásból vidám hangok szűrődtek ki. Benedek ujjongása mindent elnyomott. Hányszor kérlelte az apját, hogy engedje meg a kutyát? Gábor mindig nemet mondott. Túl sok gond, túl sok kiadás, túl nagy felelősség – ezt ismételgette. Zoltán pedig egyszerűen megjelent egy kölyökkel, és ezzel elérte, amit ő sosem mert bevállalni. Mindenki boldog volt. Senkit sem érdekelt, hogy ő visszatért, maga mögött hagyva Vivent, és esélyt adva egy újrakezdésre. De úgy tűnt, erre az esélyre senki sem vágyott.

Ebben az otthonban már más rend uralkodott: kiskutya szaladgált a parkettán, „Zoli bácsi” nevetve hajolt le hozzá, Réka arca pedig sugárzott. Az ünnep még el sem érkezett, de a csoda már megtörtént – nélküle.

– Gábor, kérlek… menj el – fordult felé Réka halkan, szinte könyörögve. – Ezen már nem lehet változtatni.

– Akkor nincs remény? – kérdezte rekedten. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodott, hátha meglát valamit a nő szemében, ami maradásra biztatja.

Réka elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt helye számára.

– Dehogynem. A csoda már itt van. Csak épp egy olyan életben, ahol neked nincs helyed.

Az ajtó lassan, de határozottan bezárult előtte. Gábor ott maradt a lépcsőházban a bőröndjével, és a kezében tartott kisautó hirtelen súlyosabbnak tűnt bárminél. A remény, amit idáig cipelt, csendben szertefoszlott a zárt ajtó mögött.

❦

– Segíts már, utalj át anyunak ötvenezer forintot a születésnapjára, most épp elég szorosan állok anyagilag – vetette oda Márk, mintha csak azt kérdezné, mi legyen a vacsora.

– Ezt most komolyan gondolod? – Nóra megdermedt a konyhaasztal túloldalán. A frissen főtt kávé illata még ott lebegett a levegőben, de a nő gyomra hirtelen görcsbe rándult. Igyekezett higgadt arcot vágni, noha belül villámcsapásként érte a kérés.

Márk hátradőlt a széken, karját összefonta a mellkasa előtt. A rendszerint nyílt és barátságos tekintete most feszültté vált, a homloka közepén apró ránc húzódott.