Réka halványan elmosolyodott.

– Most jut eszedbe, hogy felnőtt vagy? Pár hónapja még azt magyaráztad, hogy újra húszévesnek érzed magad, tele energiával. Mint egy kamasz. Negyvenöt éves kamasz – tette hozzá csípősen. – Nevetséges volt.

– Haragszol rám – vágta rá Gábor fintorogva. – Még mindig haragszol amiatt…

– …Vivien miatt – fejezte be Gábor ingerülten. – Nem tudod megbocsátani, hogy vele voltam. Pedig te mondtad, hogy képes vagy mindent lezárni, tiszta lappal indulni, mintha meg sem történt volna. Azt hajtogattad, hogy a megbocsátás fontos!

Réka arca nyugodt maradt, a hangja sem remegett.

– Most is ezt mondom. Megbocsátottam neked már régen. De attól még nem akarlak visszafogadni. És nem szeretnék új fejezetet kezdeni veled.

– Akkor mégis mit akarsz? – csattant fel Gábor, egyre türelmetlenebbül.

Réka lehunyta a szemét egy pillanatra. Felidézte azt az estét, amikor a férfi feldúltan rontott be a lakásba, ideges mozdulatokkal dobálta be a ruháit ugyanabba a bőröndbe, amely most is a kezében volt. Aztán szenvedélyesen magyarázta, hogy más életre vágyik. Nem csupán másmilyenre – egy másik nővel közösre. A húszéves Vivienről beszélt, aki mellett fiatalnak és energikusnak érzi magát. A lány gyermektelen, így – érvelt akkor – nem kell majd senkivel vitáznia. Mennyire összeillenek, milyen harmonikus párt alkotnak. Hiszen Vivien nála jóval fiatalabb, míg Réka hét évvel idősebb volt Gábornál – ezt akkor külön hangsúllyal említette.