Azon a napon Réka úgy érezte, mindene összeomlott. A házassága, a családja, és talán a hite is abban, hogy még várhat rá valódi, kiegyensúlyozott boldogság. Kétségbeesetten kérlelte a férfit, hogy gondolja át, mit tesz, legalább a gyerekek miatt maradjon. Gábor azonban csak vállat vont.

– Az én gyerekem itt egy van, róla majd én gondoskodom. A tieid a te felelősséged – vetette oda kurtán.

Azzal elment. Az akkor ötéves Benedek sokáig nem értette, miért nem lakik többé velük az apja. A tizenhat éves Eszter csak szótlanul vállat vont, míg a tizennyolc éves Levente – aki sosem találta a hangot a mostohaapjával – titkon megkönnyebbült, hogy végre csend lesz a házban.

Most pedig Gábor visszatért, mintha magától értetődő lenne, hogy egész évben rá vártak, és szilveszterkor majd tárt karokkal engedik be. Csakhogy senki arcán nem tükröződött öröm. Sem Rékáén, sem a gyerekekén, sőt még a lépcsőházban álldogáló szomszédokén sem, akik kíváncsian vagy épp megvetően méregették.

– Legalább hadd lássam a fiamat. Szeretnék neki ajándékot adni. Emlékszel a tavalyi szilveszterre? Milyen jó volt együtt! Miért nem lehetne mindent helyrehozni? – próbálkozott újra.