– Benedek, nézd csak, mit hozott neked a Télapó! – mondta vidáman az idegen, és egy nagy dobozt nyújtott át, ami inkább állatszállítóra emlékeztetett.

A kisfiú izgatott sikollyal kapta ki a kezéből. A rács mögött egy apró, élénk szemű kiskutya mocorgott.

– Anya! Igazi kutyát kaptam! Sajátot!

Benedek úgy rohant be a lakásba a hordozóval, mintha a világ legnagyobb kincsét találná benne. Gábor ajándéka, a gondosan csomagolt kisautó, ott maradt a nyitott bőröndben. A férfi tehetetlenül nézett a fia után, majd találkozott Réka tekintetével. Ugyanazzal a melegséggel nézett most a jelmezes férfira, ahogyan egykor rá szokott. Ez a pillantás már nem neki szólt.

– Zoltán, gyere be rendesen – nevetett Réka. – Vedd le azt a szakállt, Benedek már rég nem hisz a Télapóban.

Gábor dermedten figyelte, ahogy a mesebeli figura egy mozdulattal hétköznapi férfivá válik. Nem volt kérdés, miért jött. Őt várták. Ő foglalta el azt a helyet, amely valaha Gáboré volt.

A lakásból vidám hangok szűrődtek ki. Benedek ujjongása mindent elnyomott. Hányszor kérlelte az apját, hogy engedje meg a kutyát? Gábor mindig nemet mondott. Túl sok gond, túl sok kiadás, túl nagy felelősség – ezt ismételgette. Zoltán pedig egyszerűen megjelent egy kölyökkel, és ezzel elérte, amit ő sosem mert bevállalni. Mindenki boldog volt. Senkit sem érdekelt, hogy ő visszatért, maga mögött hagyva Vivent, és esélyt adva egy újrakezdésre. De úgy tűnt, erre az esélyre senki sem vágyott.