– Köszönöm ezt a varázslatos estét – mondta Balázs melegen. – Mit szólnál hozzá, ha holnap újra találkoznánk? Elmehetnénk megnézni azt az antikvitás-üzletet.

Eszter szinte lebegve ment fel a lépcsőkön. Amikor belépett a szobájába, még sokáig nem jött álom a szemére; újra és újra felidézte a férfi tekintetét, a hangját, a mozdulatait. Reggel elsőként Júlia hívta.

– Szia, drágám! Na, milyen a pihenés? Nem unatkozol? – kérdezte vidáman.

– Szia! Nagyon jól érzem magam, egy percig sem unatkozom – felelte Eszter, és hangjából kihallatszott a boldogság.

Az elkövetkező napok szinte álomszerűen teltek. Mindketten alig várták a következő találkozást. Úgy érezték, kifogyhatatlan a beszédtémájuk: a legapróbb gyerekkori emlék, egy régi történet vagy akár egy jelentéktelen napi esemény is érdekessé vált a másik számára. Estéről estére együtt voltak. Balázs autóval vitte el Esztert a környék nevezetes helyeire, beültek hangulatos kávézókba, moziba mentek, nappal pedig fürödtek és napoztak.

Egyik alkalommal Balázs meghívta őt az otthonába is. A városon kívül élt, egy tágas, kétszintes házban, ahonnan rálátás nyílt a vízre. Esztert lenyűgözte a panoráma és a kert nyugalma, bár észrevette, hogy a ház kissé rideg – mintha régóta hiányzott volna belőle egy nő gondoskodó keze.